3. fejezet - Ketrecbe zárt lelkek

Sziasztok. Meghoztam nektek a frisst. A fejezetről csak annyit, hogy most nem olyan stílusban írtam, amilyenekben szoktam. Ennek is megvan az oka. Másodszor pedig. A héten meghalt nagypapám, így ezt a fejezetet neki szeretném ajánlani. Ő mindig hitt bennem, s az álmaimban. Szóval ez a fejezet most neki szól. Nyugodj békében! A fejezet megírása közben végig ezt a számot hallgattam. Mondjuk egész héten ezt hallgatom, szóval... Ajánlom nektek is :) Jó olvasást :)



Create a playlist at MixPod.com


Edward

Edward Cullen idegesen fészkelődött a székén. Az elmúlt húsz percben képtelen volt az óra menetét követni. Gondolatai szélsebesen cikáztak elméjében, másodpercről- másodpercre váltakozva, ezzel az őrület határára taszítva őt. Ebben a pillanatban ismét áttörte egy rakoncátlan képzelgés a jól felépített falát, így kénytelen volt a helyzetváltoztatásra. Edward tudta jól, hogy nem a megválasztott pozícióval van problémája, s nem is önmagával, hanem a mellette helyet foglaló lánnyal.

 Már Bella belépésekor magával ragadta a leányzó. Létezése során sok csinos hölggyel találkozott már, de mindegyikük szépsége elhalványodott jelen pillanatban a padtársáéval szemben. Edward képtelen volt eldönteni, mi is varázsolta el ennyire Bellában: lágyan a vállára omló gesztenyebarna tincsei, vagy a reménnyel teli szemei. Azok a csokoládébarna szemek szinte kétségbeesetten kiáltoztak Edwardnak, hogy mentse meg őket. Bella szemei pont olyanok voltak, akárcsak a fiú: ketrecbe zártak. Mindketten szabadulni szerettek volna, de a körülmények iróniája, hogy egyikük sem tehette meg. Igen! Talán épp ez volt az a dolog, ami ennyire vonzotta Edwardot Bellában. Oly sok év után végre talált valakit, aki megértené, milyen is számára, hogy nem tud kitörni a kiszabott ketrecéből. Megértené, milyen érzés másnak lenni. Megértené, milyen érzés minden egyes másodpercben megjátszani magát.

De Edwardnak be kellett látnia, túl gyáva ahhoz, hogy megmentse ezt a lányt. Nem kockáztathatja meg, hogy családja szenvedjen önzősége miatt. Bella is csak egy ember, aki pár évtized múlva elhagyja az élők világát, míg ő addig is egy 17 éves fiú testébe lesz bezárva. A lány megmenekül, de számára sohasem jöhet el a megnyugvás. Neki egész életében bűnhődnie kell. Megfizetnie az elkövetett mocskos tetteit. Megfizetnie az emberéletek árát. Megfizetnie a létezését. Igen! Talán ezért kell a legtöbbet fizetnie.



Bella

Bella feszülten figyelte padtársa ideges fészkelődését. Kezdetben megpróbált eltekinteni a zavaró mocorgástól, idővel azonban felkeltette figyelmét. Vajon azért ilyen feldúlt, mert mellé ültem? – tette fel magának a kérdést. Nem válaszolt rá. Nem mert rá válaszolni. Már így is épp eléggé elszomorította, hogy Forks-ban sem fogadták szívesen, nem akarta megmaradt lelkierejét is elveszíteni. Padtársa újból mocorogni kezdett. Legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy mi baja, de gyáva volt ehhez. Úgy gondolta, a fiú tolakodásnak venné, s még ő is ellene fordulna. Pedig ő volt az egyetlen, aki viszonylag kedvesen fogadta. Megengedte neki, hogy leüljön mellé. Ilyet a másik iskolájában sem tett meg érte senki. Másnak talán természetes dolognak tűnt volna, de Bella Swan-nak nem. Őt örömmel töltötte el. Hálával. Hálával, amit sohasem felejt el padtársának.


Edward

A másodpercmutató kínzó lassúsággal haladt körbe a számokon. Edward úgy érezte, már nem bírja sokáig. Eddig mások gondolatai kergették szinte őrületbe, most a sajátjai. Képtelen volt felfogni, mi történhetett vele és az ésszerű gondolkodásával. Eddig annyira kiegyensúlyozott és stabil volt, most pedig úgy viselkedik, akárcsak egy tinédzser.

 Mérgesen felsóhajtott a bekövetkezett változások miatt, mire padtársa ráemelte tekintetét. Edward belenézett abba a gyönyörű barna szempárba, s megszűnt körülötte a világ. Edward számára az idő múlása már nem számított. És sietnie sem volt többé értelme. A lány pillantása magával ragadta, s szinte követelte, hogy maradjon vele, kövesse. Edward Cullen életében először ijedt meg gondolataitól, érzéseitől. Kényszerítve ugyan, de pillantása ismét a füzetére esett. Szeme sarkából látta, hogy Bella arcán egy másodperc tört részéig csalódás suhant át, ám hamar rendezte arcvonásait, és ismét a magára erőltetett álarcában tündökölt. Edward ebben a pillanatban értette meg Alice reggeli szavait: a gyom is virág, csak még senki sem fedezte fel a szépségét. És Edward Cullen tudta, őt is utolérte a végzete.


Alice

Alice Cullen mérhetetlenül bosszúsan ült férjével spanyol órán. Nem értette, fivére miért nem lép. Itt a lehetősége, és nem használja ki. Alice tudta, Bella az igazi Edward számára. Már akkor érezte, amikor a lány megjelent a látomásaiban. Mindenki előtt sikeresen titkolta látomásait, senki sem tudott róluk a családjában. Kezdetben csak a lány megérkezését látta Forks-ba, később azonban egy-egy pillanatkép is bekúszott elméjébe, amikben Edward és Bella szerepelt. Alig bírta kivárni a mai napot, hogy fivére végre találkozhasson a végzetével. Néha-néha már eljátszadozott az esküvőjük gondolatával is, most azonban csalódnia kellett. A közös percekről szóló látomásai eltűntek, tehát fivére döntött. És Alice Cullen nem tudta elhinni, hogy lehet valaki ennyire mazochista.


Bella


Bella Swan első napja ennél szörnyűbben már nem is telhetett volna. Miután kicsengettek első órájáról, padtársa szélviharként távozott a teremből, ezzel kissé elszomorítva őt. De mégis mit vártál? – korholta le magát, majd elindult megkeresni a második órája színhelyét. Szerencsétlenségére a nemrég beszólt diákok közül párnak közös órája volt vele. Úgy tett, mintha nem hallaná a sértegetéseket, és megindult a leghátul található üres pad felé. A fiúk látszólag jól szórakoztak, hisz a tanár bejöveteléig köszörülték a nyelvüket rajta.

Bella amennyire csak tudott, lecsúszott a székén, hogy senki se lássa a kibuggyanó könnycseppeket, melyek fájdalmasan gördültek le arcán. Látszólag úgy tett, mintha nem érdekelnék a bántó szavak, a szívét azonban még jobban megsebezték. Minden egyes szó beleivódott bőrébe, melyektől már sohasem szabadulhat meg. Minden egyes szó kísérteni fogja éjszakánkét, lehetőséget sem adva a feledésre.

 Óra végére sikerült visszanyernie álarcát, s a csengőt követően úgy haladt következő célállomása felé, akárcsak egy robot. Itt sem fogadták szívélyesebben, mint a többi óra előtt. Bár már meg sem lepődött rajta. A nap hátralévő része így telt számára ebédig.

Beállt az ebédlőben lévő sorba, és azért könyörgött, hogy senki se szúrja ki. Mikor sorra került, csak egy almát és ásványvizet vett magának. Nem volt étvágya. Egyszerűen csak mennie kellett valahová. Nem akart bemenni a terembe, mert ott hamar felfedeznék a bántalmazók. Arra gondolt, itt az ebédlőben talán mindenki a barátaival van elfoglalva, így észre sem veszik őt. De tévedett. A következő pillanatban erős lökést érzett az oldalán, amitől elesett, így a tálca kiesett a kezéből, s az ebédje elgurult a földön.

- Ott is a helyed, a földön – kiáltotta el magát valaki, amitől az egész ebédlő visszhangzott a nevetéstől.

 Alice

Alice Cullen nem bírta tovább. Képtelen volt elviselni ezt a förtelmes helyzetet. Már épp állt volna föl, amikor egy kéz visszarántotta. Értetlenül nézett rá fivérére.

-  Ne avatkozz bele! Nem akarunk feltűnést, igaz? – engedte el a kezét Edward.

- De hát hogy nézheted ezt ölbe tett kézzel? Na és ti? – nézett rá az asztalnál helyet foglalókra, kik lesütötték szemüket.

- Nem tehetünk mást. Nem okozhatunk feltűnést – válaszolta alig hallhatóan Rosalie.

Alice még sohasem érezte magát ennyire idegesnek. Mérhetetlen csalódást érzett családja iránt. Inkább megfutamodnak, minthogy segítsenek egy szegény lányon. Tényleg ennyire szívtelenné váltak? – kétségbeesetten kérdezte magától. Majd megszakadt a szíve, amikor látta, hogy a földről felvevő Bella elől elrúgják az almáját. Legszívesebben ugyanezt tette volna azokkal a szemetekkel is, hogy érezzék, milyen is a szenvedés. De nem tehette. Nem engedték meg neki.

Edward

Edward fájdalommal telve nézte a helyet foglaló lányt. Legszívesebben ő is azt tette volna, mint Alice, de nem volt joga hozzá. Nem sodorhatta veszélybe a családját. Pedig oly szívesen felállt volna, és megölte volna azt a kis senkit, aki gúnyt űzött Bellából, csak azért, hogy mindenki lássa, a lány nincs egyedül. De e helyett ülve maradt, és csak nézte az eseményeket. Kedve lett volna ordítani, de most csak sóhajtásra volt lehetősége. Miért nem mentem meg? – tette fel magának a költői kérdést.

Ugyanebben a pillanatban egy másik asztalnál is felsóhajtottak. Miért nem ment meg valaki? – kérdezte magától kétségbeesetten a lány.

Bella

Az ebédlőben történtek után Bella Swan örömmel értesült a hírről, miszerint az utolsó órája elmarad, így hazamehet. Szélsebesen távozott az iskolából, és a parkolóból is. A hazavezető úton abban reménykedett, hogy Charlie nem ment haza ebédelni, mert most képtelen lett volna megjátszani magát. Még szüksége volt pár órára, hogy rendbe szedje magát. Megkönnyebbülten látta, hogy apja kocsija nincs a felhajtón, tehát egyedül lehet otthon.

Kisebb-nagyobb bajjal leparkolta a kocsiját, felsietett a lépcsőn, kinyitotta a ház ajtaját, majd bevágta maga mögött. Az ajtó mentén hanyatlott le a földre, s végre kitört belőle, amit eddig elnyomott. A sós könnycseppek szépen-lassan folydogáltak lefelé arcán. Hisz az élet nehéz perceiben a sírás olyan, mint az eső a csontszáraz földnek. Életmentő. És Bella Swan ezt már réges-rég megtanulta.

2. fejezet- A remény tovaszáll

A minőségről nem nyilatkozok... a körülményekről sem... Az elejét Allie írta, a végét én. Jó olvasást.

" A szobádban fekszel, a plafont bámulod elmerengve,
És rájössz, hogy nincs a világon olyan ember, ki teljes szívéből szeretne. " by: Puszmó

2. fejezet
A remény tovaszáll

Port Angeles éghajlata párás volt, a hőmérséklet belátásom szerint alig lehetett több10-12 foknál. Üdv, a földi poklodban, Bella – ironizáltam.
Elnyomtam kitörni készülő sóhajtásom. Utáltam, hogy ilyen helyre kellett költöznöm, hol az emberek szinte az egész életét tudják a másiknak, ahol nem lehet elvegyülni, kicsit félrevonulni. Itt körülbelül 3190 ember él, többségük az ősidők óta – így mindig, mindenkit ismernek. Mindig, mindenről tudnak, így már arról is, hogy csalfa asszony lánya, Isabella Swan hazatért. Szuper.

- Kicsit más, mint amihez szoktál – dörmögte idegesen Charlie. Zavarban volt. Tulajdonképpen ebből a szempontból hasonlítunk egymásra. A kommunikáció határozottan nem az erősségünk.

- Aha – válaszoltam, miközben az elsuhanó tájat figyeltem.

Még úgy tíz perc a cirkálóban, állapítottam meg az „Isten hozta Forksban” tábla után. Vicces volt látni, ahogy az autók mögöttünk araszolnak, a megengedettnél jóval lassabban…, de az már nem, hogy a házakból percenként kinéztek, az emberek megfigyeltek, mutogattak távolodó kocsink felé.

- Hülye forksi pletykafészkek – mormogta.

- Tudnom kéne?

- Nem – legyintett, s kicsit erősebben fogta a kormányt.

- Oké – hagytam annyiban.

- Beírattalak az iskolába – köhécselt. – Holnap kezdhetsz.
Bólintottam.

- Rendben – feleltem tárgyilagosan, de a gyomrom összeszorult.
Feszengtem, féltem.
Na, mély levegő. Ismeretlen emberek. Tiszta lap. Előítélet kilőve.
Ezek az apró, finom szikeszúrások, melyeket a mellkasomban éreztem, az apró sebek, vagy nevezhetném őket gödröknek, elsimítódtak. Tompították a fájdalmat, elnyomták, egy burkot küldtek rá. Olyan, mint egy megnyugtató ölelés. Engem a remény fogott, s biztatott.


- Semmi sem változott! - jegyeztem meg, miközben ledobtam a bőröndjeimet az előszobába, ameddig a kabátomat vettem fel.
Charlie a torkát köszörülte.

- Ha éhes vagy..., akkor találsz szendvicsnek, esetleg tojáshoz valót a hűtőben. Nem vagyok egy nagy szakács – kerülte el a témát.
A családi kép (melyen az én babakori fotóm, anyu és apu volt) alatt állt egy gyönyörű, fekete pianínó.

- Meg tanultál játszani? - találgattam, közben a számmal az ajkamat birizgáltam.

- Nem. Még Renée hagyta itt.
Meglepetten, de bólintottam.

- Én igen.

Charlie felkapta a fejét - eddig csak az ajtóban topogott, akár egy sóbálvány.
- Hm? - kérdezte bajsza alatt.

- Játszom egy kicsit. Anya tanított.

- Akkor… – vakarta meg hollófekete, durva haját. – Felhangoltatom neked, én nem használtam, így gondolom elhangolódott már az idők során.

- Az nagyon jó lenne, apu! – hálálkodtam. Szerettem zenélni. Szerettem, mikor a billentyűk életre keltek az ujjaim alatt. Ahogy a csengő, zengő hangok betöltik a termet.
Nem mellékesen hiszem azt, hogy a zene szépíti a lelket.

- Renée nem mondta, hogy zongorázol! - szólt utánam, mikor már a lépcsőn cipeltem fel a bőröndömet.

- Biztos nem tartotta fontosnak – vontam meg a vállam.
Charlie zavartan pislogott, nem igazán tudtam mire vélni reakcióját.

Kedvetlenül kipakoltam a cuccaimat egy fiókba, a neszesszeremet átvittem a meglepően szűk fürdőszobába, s kicsit otthonosabbá tettem képekkel, a holmimmal a jellegtelen –baba?- szobámat.
Csodálkoztam, s kicsit kellemetlenül is érintett, hogy Charlie meghagyta a hintaszéket, amelyben Renée szoptatott engem. Mintha megállt volna itt az idő. Mára már megsárgult csipkefüggöny a megkopott ablakban, roskadozó parketta, polcok a falakon, s mellettük egypár családi kép. Ez elég zavaró. Remélem, Charlie-t nem fogja aggasztani, bántani, ha kicsit átrendezem a terepet, mert ez így frusztráló. Nagyon is.

Halk, majd picivel biztosabb kopogás rázott meg.
- Igen? - fordultam az ajtóm felé.
Charlie dugta be a fejét, majd lépett beljebb.

- Elfelejtettem említeni, hogy..., öhm, mivel gondolom, nem akarsz velem utazni a suliig, s mivel, nem is szeretsz itt lenni, ezért megvettem neked egy autót, Billy Black-től. Remélem, jobb kedved lesz tőle...

- Ömm, köszi – nyögtem ki nagy nehezen. Igazán meglepett Charlie kedvessége. Arra számítottam, hogy ennyi év távollét után úgy fog kezelni engem, mint valami leprást. De nem. Ő semmi jelét nem mutatta annak, hogy megbántottam volna. Hogy örökre mély nyomot ejtettem volna szívében a korábbi hálátlanságommal. Vagy csak egyszerűen meglepetésként ért, hogy valaki még kedves velem? Hisz az idők folyamán megtanultam elnyomni az érzések iránti vágyódásom. Charlie-t szorongással töltötte el hallgatásom, így egy fejbiccentés kíséretében távozott szobámból. Tulajdonképpen megnyugtatott, hogy magamra hagyott, így legalább volt időm mindent átgondolni.

Levetettem szánalmas énem az ágyra, pillantásom a plafonra szegeződött, s gondolataim utat törtek az önmarcangolás felé. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy talán bennem van a hiba. Talán én váltom ki másokból a rosszindulatot. Elvégre mit mutathatnék fel pozitívumként? Erőnlétileg inkább hasonlítok egy kisbabához, mint egy tinédzserhez. Arcom nem különösebben szép, bőröm színe fakó, már-már rémisztő. Hajam seszínű, szinte kötelező része a szörnyű összhatásnak. Alkatilag a kislányok kategóriájába sorolnám magam. Mellem és fenekem lapos, ennek tetejében még a soványság alsó határát is súrolom. Ezek után tehát csodálkoznom kellene, ha sohasem keltettem fel a fiúk érdeklődését? A velem egykorú srácok csakis a külsőre utaznak.

Nem mintha belső értékekben sokkal gazdagabb lennék. Okosnak nem nevezném magam, bár mások már jellemeztek stréberként. A belevaló, vagány lány helyett, én a visszahúzódó, csendes típusba tartozom. Bulizás helyett mindig is otthon ültem, ahol leggyakrabban olvasással mulattam el az időt. Persze nem azért maradtam otthon, mert annyira kedvem lett volna hozzá, hanem azért, mert senki sem hívott el sehová. A suliban úgy tartották, ha hozzászólsz Bella Swan-hoz, örökké elvesztetted a népszerűséged. Ezt egyikük sem merte megkockáztatni. Még az új diákok sem. Így tehát minden órán üres maradt a mellettem lévő szék, s a csoportmunkákat is egyedül kellett megcsinálnom. A tanárok ugyan mindezt észrevették, de szépen, csendesen, szemet hunytak felette.

Anyu egyszer sem kérdezett rá, hogy miért nem viszem el hozzánk a barátaimat, vagy, hogy miért nem mozdulok ki olykor-olykor. Sokkal jobban lefoglalták az újdonsült hódolói, mint én. Miután összeházasodott Phil-lel, a helyzet még rosszabbra fordult. Phil-nek a munkája miatt utazgatnia kellett, így anyunak és neki időnként el kellett válniuk egymástól. Renée ugyan sohasem mondta ki konkrétan, hogy engem okol mindezért, de alkalmanként ezt sugallta felém. Rövid időn belül beleuntam ebbe, és felajánlottam, hogy apuhoz költözöm. Charlie-hoz, aki szinte idegen számomra.

De hát mit tehetnék? Az élet kegyetlen. Nem olyan, mint a mesékben, ahol mindenki boldog. Egy pillanatra lehunytam a szemem, s hagytam, hogy a sötétség magával ragadjon. A sötétség, amiben én álmodhattam meg a sorsomat. Ilyenkor a szüleim szerettek, voltak barátaim, és megszűnt az emberek közötti gonoszság.

- Bells, el kellett mennem, de vacsorára hazaérek – rántott vissza az illúziók világából Charlie hangja. A következő pillanatban az ajtó becsapódott, s ezzel hivatalosan is egyedül maradtam itthon. Szemhéjaim néhány másodpercig hadakozni próbáltak a fény ellen, de végül győzedelmeskedett az akaraterőm. Szomorúan pillantottam meg a szobám falait, amik a zord valóságot tükrözték számomra.

Egy sóhajtás kíséretében feltápászkodtam az ágyról, és hogy lehetőséget se adhassak magamnak a gondolkozásra, nekiláttam kicsomagolni. Annyira belemerültem a ruháim kipakolásába, hogy csak Charlie kocsijának hangjára figyeltem fel. Úgy láttam illendőnek, ha lemegyek hozzá, és váltok vele pár szót. Elmondta, hogy egy sürgős eset miatt kellett elmennie, és meg is osztott velem néhány információt az üggyel kapcsolatban. Mivel elfelejtettem vacsorát készíteni, s Charlie sem valami konyhatündér, vacsorára beértük szendvicsekkel. Étkezés közben nem izzott köztünk az információáramlás, bár nem is nagyon lett volna miről beszélgetnünk.

Miután elfogyasztottam kellő mennyiségű kalóriát, folytattam a kicsomagolást. Dolgom befejeztével elvégeztem a szükséges emberi teendőket, elköszöntem Charlie-tól, majd álomra hajtottam a fejem.

Reggel vegyes érzelmekkel telítve ébredtem. Egyrészről reménykedtem benne, hogy itt másként bánnak majd velem, másrészről féltem is. Mi van, ha itt is elutasítóak lesznek velem szemben? Készülődés közben próbáltam nyugtatgatni magam, több-kevesebb sikerrel. Tükörbe most sem néztem, nem akartam az így is eléggé megcsappant önbizalmamat még mélyebbre süllyeszteni. Elég, ha másoknak rám kell majd nézniük. Bepakoltam a legszükségesebb dolgokat a táskámba, majd lerobogtam – már amennyire én képes vagyok rá – a lépcsőn.

Az ebédlőasztalon egy cetlit találtam, miszerint Charlie-nak már korán el kellett mennie, de sok sikert kíván a sulihoz, és a kocsi kulcsát lerakta a cetli mellé. Legalább még egy kis idő, amíg nem kell mosolyognom, s megjátszanom magam. A reggelit jobbnak láttam kihagyni, ugyanis annyira izgultam, hogy egy falat se ment volna le a torkomon. Inkább felkaptam a kocsi kulcsot, felvettem a cipőm és a kabátom, a táskámat a vállamra kaptam, és megindultam a kocsi felé.

Bepattantam, gázt adtam, így már a suli felé tartottam. Nem tudom, honnan jött ennyi adrenalin, de kétségkívül már rég nem voltam ennyire felpörögve. Útközben idegesen doboltam ujjaimmal a kormányon, közben pedig dalokat dúdolgattam. Mikor befordultam a parkolóba, szemmel látható volt, hogy korán érkeztem. A parkoló helyek többsége még üresen tátongott, engem mégis csak egy vonzott igazán. Sikerült nagyobb katasztrófa nélkül beállnom, ami megnyugtatott. Gépjárművem elhagyása után, utam a titkárság felé vezetett. A suliban alig lézengett még néhány diák, de ők is elég rendesen megbámultak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, így inkább nem vontam le következtetéseket belőle.

A titkárságon dolgozók eléggé szúrós pillantásokkal jutalmaztak meg, ami kissé levont a hirtelen támadt önbizalmamból. A szükséges papírjaimat szinte lökték felém, s úgy bántak velem, akár egy leprással. Úgy tettem, mintha nem venném észre felém lövellt utálatukat, s egy bájos mosoly kíséretében elhagytam a helyiséget. A folyosón egyre jobban gyülekeztek az iskolaundoros gyerekek, s összeszedve minden bátorságom, az egyik szabadon lézengőtől segítséget kértem. A srác a szekrénye előtt állt, és éppen nagyon hevesen nyomkodta a telefonját.

- Szia – köszöntem kedvesen, de ő figyelemre se méltatott. Még a fejét sem emelte fel. Talán nem hallott meg, próbáltam biztatgatni magam.

- Bella vagyok. Most költöztem ide. A 123-as termet keresem. Tudnál segíteni nekem? – végre felemelte fejét, de bár ne tette volna. Felismertem azt az oly gyakran számomra használt lenéző pillantást.

- Van szemed, nem? A 122-es és a 124-es között megtalálod – felelte flegmán, majd visszatért előbbi tevékenységéhez. Megfordultam. A folyosón minden szempár rám szegeződött. Szerencsére profi voltam a mosolygásban, így felvettem a legszebbet, és megindultam megkeresni a termem. Nyugi Bella, nyugi! Ne engedd, hogy egy ilyen barom elrontsa a kedved! Még nem biztos, hogy a többiek is ilyenek. Különben is, az egyik kedvenc óráddal kezdhetsz, irodalommal. Ennél jobb már nem is lehetne. Nagy nehezen sikerült megtalálnom a termet még csengő előtt.

A kiszűrődött hangokból ítélve csak én hiányozhattam már. Nagy levegőt véve beléptem a terembe. A hatás nem maradt el, mindenki engem bámult. A szívem hevesebben kezdett el dobogni, a tenyerem izzadt. Nagyokat nyelve próbáltam megőrizni álarcom. Ha higgadtnak tűnsz, minden rendben lesz, próbáltam bebeszélni magamnak. Pillantásom megakadt egy üres helyen. Mosolyogva megindultam a kiszemelt pad felé. Amikor a lány észrevette szándékom, könyveit, jól láthatóan, a mellette lévő székre tette. Tette megállásra kényszerített.

- Bocs, de ez nem suttyóknak fenntartott hely – beszólása hangos nevetést váltott ki a többiekből, kivéve az elől ülő srácot. Akik mellett üres hely tátongott, látványosan megoldották, hogy még csak eszembe se jusson, a melléjük való letelepedés. Kétségbeesetten álltam a terem közepén, hogy most mégis mihez kezdjek. Az osztálytársaim megérezhették, hogy kényelmetlenül érzem magam, ugyanis beszólásokkal bombáztak.

- Tudod, a fésűt nem véletlenül találták ki.

- Manapság már nagyon elterjedt a plasztikai műtét.

- Ha apád nem szórná a magjait, most nem kellene a pofádat bámulnunk.

A következő beszólást elnyomta a csengő berregése, ezzel a tudomásomra hozva, hogy nagyon gyorsan kell reagálnom, ha nem akarom állva fogadni a tanárt. Mivel az egyetlen normális diáknak az elől ülő srác tűnt, így megindultam felé. Már hátulról is kiemelkedett bronzvörös színű hajával a többiek közül. Amikor aztán elölről láttam, a maradék reményem is tovaszállt. Arca gyönyörűnek mondható volt, fehér bőre kiemelte vörös ajkait. Szemei vonzották pillantásom, arany írisze rabul ejtett.

- Leülhetek melléd? – kérdeztem reménytelenül, gondolatban már egy tartalék megoldás után kutattam. Kizárt, hogy egy ilyen félisten megengedje, hogy mellette telepedjek le.

- Persze – eresztett meg felém egy térdbeleremegős mosolyt, amitől hevesebben kezdett el dobogni a szívem. Nem tudom, mi lepett meg jobban. Hogy igent mondott, vagy az, hogy ő nem bánt leprásként velem.

Hirtelen kinyílt az ajtó, amin a tanár lépett be. Kissé furcsán nézett rám, de pár pillanat elteltével úgy tett, mintha mi sem történt volna. Észbe kaptam, és leültem a fiú mellé. Bele akartam olvadni a környezetbe, amennyire csak tudtam. Minél kisebb feltűnést keltek, annál hamarabb leszállnak rólam. Vagyis ebben reménykedtem. Remény. Miért mindig engem hagy cserben?

Blog + infó

Tudom, hogy untok, de ismét van egy új blogom. De ez merőben más. Saját sztori. És nagyon érdekelne a véleményetek, mert ez nagy ugrás, és félek. Remélem bejön az alapötlet.

http://csillampor-alice.blogspot.com/

Holnap friss itt és a BV-n.