2011. július 27., szerda
2011. július 24., vasárnap
2011. július 13., szerda
2011. július 9., szombat
12. fejezet- Ismerős idegen
Kicsit álmos vagyok, sőt nagyon, így nem lett top feelingű, de néha ilyen is kell. Sorry.
Yamm, és még valami: 13 komi
Bella szemszöge:
- Minek jöttél?
- Nem önszántamból vagyok itt, elhiheted – undortól eltorzult arcáról lerítt, hogy igazat mond.
- Akkor minek jöttél? – kérdeztem dühösen. Bosszantott, hogy vele kell egy légtérben lennem. Hát ennyire utálnak odafönt?
- Nem a két szép szemedért, cicuska – hangja gúnyosan csengett. – Ezt át kell adnom – húzott elő egy cetlit a zsebéből, amit ezután a kezembe nyomott. Több szóra nem is méltatva, megfordult, s felszegett fejjel megindult kocsija felé.
- Mégis ki küldte? – kiáltottam utána, de egy porcikája se reagált rá. Hát persze! Nem szeretné a drága idejét továbbra is rám pazarolni. Beszállván autójába, csikorgó kerekekkel elhajtott a helyszínről. Pillantásom hűlt helyéről a kis lapocskára esett, s szemeim automatikusan falni kezdték sorait.
Külső szemlélő:
A fiú ajka önelégült mosolyra húzódott, miután egy pillantást vetett órájára. Valószínűleg utasítása teljesítve lett, vagy ebben a pillanatban történik meg.
Mily csodálatos is, ha teljesül, amit kívánsz – döntötte hátra fejét, s szemével végigpásztázta a plafont. A repedések csupán néhány másodpercre keltették fel figyelmét, de gondolatai már a közelgő találkozó körül forogtak.
Mivel is kezdjem majd? – tűnődött magában, és elméjében lepergette a hatásosnál-hatásosabb bevezető szövegeket. Választása egy kellően sokkoló, de ennek ellenére viszonylag reményt sejtető mondatra esett, hogy később majd fokozhassa a helyzet drámaiságát, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva látogatójának. Élvezettel ízlelgette áldozata kilátásait, s ettől torkából kacagás szakadt föl.
Halk kopogtatás zökkentette ki állapotából, mitől szemöldöke felfelé húzódott. Igazán meglepetést okozott neki áldozata. Még a vártnál is korábban érkezett. Micsoda mulatság is lesz ez – suhant át agyán, miközben egy erőteljes igen után nyílt az ajtó, és belépett rajta a vendég.
- Á, kedvesem! Hát mégiscsak eljöttél? – hangja gúnyosan csengett, pillantása pedig találkozott játékszere rémült tekintetével. Tévedtem – vigyorodott el. – Még szórakoztatóbb lesz, mint gondoltam.
Alice szemszöge:
- Edward, befejeznéd végre? – kérdeztem ma hajnalban mintegy századjára. De semmi. Mintha meg sem hallotta volna. Mi jó van ebben az állandó idegeskedésben? De férfiak, ki értik őket?
- Alice, kérlek – állt meg egy másodpercre sétálásában, ezzel is még inkább jelezvén, hogy épp megforgatta szemeit, mielőtt újból folytatta volna idegesítő tevékenységét.
- Alice-nek igaza van. Roppant idegesítő, fiam – állt mellém Esme is. Végre valaki!- szegeztem szememet az ég felé.
- Köszönöm, anya – morogta maga elé. Most biztosan különbnél-különb elméleteket gyárt, hogy mennyire is nem támogatjuk. Ez tipikus Edward gondolatmenet lenne.
- Kikészít a folytonos hangulatváltozásod – csattant fel Jasper is, ezzel lavinát elindítva a családban.
- Unom már az örökös depressziós feelingedet. Újíthatnál már néha – sóhajtott fel Rose.
- Nem mi tehetünk arról, hogy nem áldottak meg téged is olyan fantasztikus nyelvtudással, mint engem – húzta fel vállát flegmán Emmett.
- Ezt tanúsíthatom – bólogatott lelkesen Rosalie, amitől mindenkiből kitört a nevetés. Kivéve Mr. Búvalbaszott képűt. Én szeretem Edwardot, sőt, egyenesen imádom, de… De néha képtelen vagyok felfogni, hogy egy 110 éves vámpír, hogy képes ennyit hisztizni? Mert valljuk be, néha tényleg azt csinálja.
- Hát igazán köszönöm – sziszegte dühösen gondolataim tárgya. Hupsz! El is felejtettem, hogy gondolatolvasó.
- Bocsi – néztem rá olyan ártatlanul, amennyire csak lehetséges.
- De hogy hogy nem látod? – kanyarodott vissza eredeti témánkhoz. Pedig már kezdtem megörülni…
- Úgy, hogy Bella még nem tervezte meg a mai napot a suliban. Csodákra még én sem vagyok képes. De pár órán belül minden kiderül – ezzel lezártnak tekintve a témát, elindultam a szobámba készülődni.
Bella szemszöge:
Még a kómásabbnál is kómásabban ébredtem, ami nem is csoda, tekintve az alvásmennyiséget és minőséget. A múlt éjjel szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam.
Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról, és kicsoszogtam a fürdőbe. Elvégeztem szükséges reggeli teendőimet, aztán visszaslisszoltam a szobámba. A szekrényből kiválasztottam egy farmert és egy felsőt, magamra rángattam őket, felkaptam a suliba szükséges cuccaimat, és már robogtam is lefelé a lépcsőn.
- Reggeli? – kiáltott ki a konyhából Charlie, de éreztem, hogy jelen pillanatban képtelen lennék akár egy falatot is letolni a torkomon.
- Majd a suliban bekapok valamit – hazudtam könnyedén, miközben magamhoz vettem a kocsi kulcsát, felhúztam cipőmet, belebújtam kabátomba. Egy laza helló után kiléptem a házból, és autóba pattantam.
Vezetés közben eszembe jutottak az egész estén át rágódó kérdések, s sokaságuk megrémisztett. Mintegy mellékes tényezőknek tekintettem őket, és elmém leghátsó zugába elrejtvén, elnapoltam az agyaljunk rajta dolgot. Épp eleget tettem ezt tegnap.
A suli parkolójába befordulva szemöldököm az egekbe szökött, hisz a korai időpont miatt még nem számítottam senkire sem. Azonban tévedtem. A szürke Volvo már ott tündökölt, a kocsinak dőlt Cullen famíliával. Nagyszerű- dünnyögtem magam elé, és a menekülést fontolgattam. Mindez csupán egy kisgyerek viselkedését jellemezné, így nő révén kiszálltam a kocsiból a vállamra kapott táskámmal együtt. Bezártam a kocsit, aztán megindultam a suli felé.
Szerencsétlenségemre el kellett haladnom mellettük, hogy beérhessek az iskolába. Képes vagy rá- biztatgattam magamat, mikor már csak pár méter választott el tőlük. Egyszerűen csak elsuhansz mellettük, és kész – tervemet Alice hiúsította meg egy erőteljes „Szia, Bellával”.
- Sziasztok – motyogtam magam elé, a földet kitüntetve figyelmemmel, s lábaim továbbra is az iskola felé tartottak.
- Beszélhetnénk? – csendült fel Edward bársonyos hangja, amitől szívem egyre szabálytalanabbul kezdett verni. A francba- kezdtem el magamban szitkozódni, de továbbra sem álltam meg. Szemhéjam alól kikandikálva észrevettem, hogy éppen mellettük haladok el. Alice rám nézett, én pedig megszaporáztam lépteimet.
Szó szerint bemenekültem a suliba. Az iskola falai perpillanat menedéket biztosítottak számomra. Még nem voltak gyerekek, így nyugodtan fellélegezhettem. Megindultam a szekrényem felé, de a hátam mögött léptek zaja csendült fel. Kissé félve fordultam meg, de meglepetés személlyel találtam szembe magam.
- Emmett- néztem rá megdöbbenten.
- Igen, én – felelte lazán. – Csak nem másra számítottál? – Kezdte el húzogatni szemöldökét, és szeme pajkosan villant.
- Dehogy – köszörültem meg torkomat. Hangom elég esetlenül csengett.
- Ismerem én a dörgést – kezdett el vigyorogni. – Smaciztatok egy sort, élvezted a dolgot, de mivel nő vagy, muszáj kéretned magadat egy kicsit, igaz?
- Nem erről van szó – mondtam magabiztosan, de mintha meg sem hallott volna, folytatta tovább.
- De azért adhatnál egy esélyt öcsi sajtnak. Vagy netán túlságosan is rád nyomult? Mondjuk én mondtam neki, hogy az a 20 üzenet kicsit sok lesz tegnap, de hallgat rám? Azért megszánhattad volna szegényt. Tudod, nem volt túl sok kapcsolata eddig, és lehet, hogy nem épp a legtökéletesebb a hódítási stílusa, de megszánhatnád szegénykét. Legalább dobj neki egy kis csontot! Hagyd élvezkedni szerencsétlent!
- Emmett – szakítottam félbe áradozását. Most már elhiszem, hogy a pasik tényleg képesek lebeszélni a bugyit a lányokról.
- Miért nem ő jött? – kérdeztem rá nyíltan.
- Kicsit beparázott. Tudod, bepisilt a rózsaszín tangájába – bosszús pillantásom hatására a lényegre tért. – Alice nem engedte. Nem akarta, hogy bolondot csináljon magából.
- Aha. Mivel is…? – hagytam lógva a mondatot.
- Mit számít ez? – tért ki a válaszadás elől. – Netán valami más természetű problémád van vele? Leszbi vagy?
- Dehogyis – olyan elképedve néztem rá, hogy látszólag meggyőztem.
- Akkor biszex? Manapság nem meglepő már.
- Emmett – fújtattam idegesen.
- Jól van, na – emelte fel kezeit, amitől védtelen kisgyerek hatást keltett bennem. Ezen mosolyognom kellett.
- Talán nem tud csókolni? Mert ha ez a probléma, majd én tanítgatom, és… - felfogván kétértelmű szavait, gyorsan hozzátette.
- Természetesen nem együtt gyakorolnánk. Fúj – borzongott meg kissé.
- Jól mutatnátok együtt – jegyeztem meg komoly ábrázattal, de belül roppant mód szórakoztam. Emmett valamiért mindenkinél eléri, hogy nevessen, lelkiállapotától függetlenül.
- Kacagok egy sort – morogta, de ajka szegletében mosoly bujkált. Annak ellenére, hogy élveztem az Emmettel való társalgást, véget kellett vetnem neki.
- Nincs semmi baj Edwarddal, csak… - Hangom elcsuklott, nekem pedig másodpercekre volt szükségem, hogy életem legnagyobb hazugságát kibökjem. – Edward rendes srác, meg minden, de a tegnapi kis incidens csak egy megingás volt. Csak szórakoztam egy kicsit. Itt még nem nagyon ismerek senkit, így jó volt végre valakivel lazulni egyet. Semmi több. Edwarddal csak elütöttük az időt. Nem érdekel, mint férfi – reakcióját meg sem várva, hátraarcot vágtam, majd elviharzottam a helyszínről.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)