If you really knew me... Ha igazán ismernél... "AliceCarror és Puszmó"

1. fejezet
Ébredés

A fájdalom belül teljesen legyőz, de te azt mutatod a külvilágnak: " Hogy ez a lány mennyire erős!" by: Puszmó

- Kicsim, ideje felkelned – kiáltott fel anya a nappaliból, de mindhiába. Már réges-rég fent voltam, tulajdonképpen nem is aludtam egész éjszaka. Az életemen gondolkoztam egész éjjel, végigfuttattam az eddig megtörtént eseményeket agyamban, s újra át is éltem őket. Hiába próbáltam volna elnyomni őket, a szörnyűségek újra és újra felszínre törtek, még több lelki gyötrelmet okozva ezzel számomra. Minden egyes emlékfoszlány egy újabb darabkát tépett ki szívemből, s a szél elfújta. A darabkák szétszéledtek a nagyvilágban, ezzel lehetőséget sem adva arra, hogy összeillesszem őket. Minden egyes kitépett darab után egyre könnyebb és könnyebb volt megválnom a következőtől, hisz a fájdalom szép lassan megszokottá, aztán hétköznapivá vált. Tulajdonképpen már el sem tudnám képzelni egy napomat nélküle. Ha nem érezhetném, ahogy egy újabb darabka elválik a többitől, s hogy ez által még érzéketlenebbé, lélektelenebbé válok, még azt hihetném, hogy meghaltam. De tudom, hogy a halál még sokára jön el értem. Hisz ő élvezi, ahogy szenvedek. Jót mulat rajtam. Ha kiszakítana ebből a gyötrelmes földi életből, megváltást hozna számomra. Márpedig a halál épp akkor csap le ránk, amikor a legszívesebben a Földön ragadnánk.

- Bella, el fogsz késni – szakított ki gondolatmenetemből anyám kopogása.

- Megyek – keltem ki csigatempóval az ágyamból, s elcsoszogtam a fürdőig. Megmostam az arcom és a fogam, hisz tudtam, hogy nem fogok reggelizni. A fürdőben töltött minden egyes másodperc szenvedés volt számomra, hisz ügyelnem kellett rá, hogy ne nézzek a tükörbe. Már hónapok óta nem tettem ezt meg. Nem tehettem, hisz akkor megpillanthattam volna magam, amitől még jobban undorodtam volna a létezésemtől. Mások számára a tükör létfontosságú volt, hogy megcsodálhassák szépségüket benne. De számomra nem. Nekem csak az örök szenvedést jelentette, hogy ne pillanthassam meg benne magam. Oly távoli illúziónak tűnt, hogy egyszer boldogan pillanthassam meg magam a visszatükröződő felületen. Egy álomképnek. Márpedig én már rég megtanultam, hogy ez nem Meseország, hanem a kőkemény valóság.

Néhány perccel később távoztam a számomra oly sok rettegést okozó helyiségtől, s visszatértem a menedéket nyújtó főhadiszállásomba. A szobámba. Már előző nap minden holmimat bepakoltam a bőröndjeimbe, így már csak fel kellett öltöznöm, s indulhattam is Charlie-hoz. Az apámhoz, akit az utóbbi években szinte nem is láttam. Kislány koromban gyakran töltöttem nála a nyári szüneteket, azonban ahogy nőttem, egyre nagyobb lett köztünk a távolság, mígnem már lassacskán szinte teljesen megszakadt a kapcsolat közöttünk. Most mégis vállalkozott rá, hogy elvállalja a pesztrálásomat az anyámtól, akinek az új férje és életvitele miatt már nem férek bele a mindennapjaiba. De hát mit panaszkodjak? Egyeseknek luxus körülmények és boldog család jutott, nekem pedig ez. El kell fogadnunk a sorsunk. Hisz elvileg minden okkal történik. Bár néha nagyon otromba tréfát űz velünk az élet. De nekem mégis nevetnem kell rajta. Kényszerből, és fogcsikorgatva, de meg kell tennem, hogy a külvilág továbbra is azt láthassa: „Igen, ő egy jégkirálynő.” Csak arról elfeledkeznek sajnos, hogy mindezt ők tették velem. Ők változtattak ilyenné.

 Sokszor eltűnődöm rajta, hová is tűnhetett a régi énem, aki vidám volt, örült az életnek, s hitt még a mesékben. Nem tudok rá pontosan visszaemlékezni, mikor is vesztettem el ezt az arcom. Talán akkor, amikor első osztályban kicsúfoltak, mert nem voltak annyira drága ruháim, mint az osztálytársaimnak? Vagy amikor kitörték az összes színes ceruzámat? Vagy amikor nevettek rajtam, ha eltévesztettem egy szót olvasás közben? Nem, akkor még nem. Akkor még tudtam sírni, remélni. Akkor még reméltem. Úgy tartják, a remény hal meg utoljára. De mi történik akkor, ha már az is tovaszállt? Egyszerű a válasz: egy kőtömbbé válsz, akinek megszűnnek az érzései, az álmai, az elképzelései.

A fehérneműs fiókomhoz léptem, s kivettem belőle egy tiszta bugyit, melltartót és zoknit. A székről az ágyra dobtam az este előkészített ruhámat, s nekiláttam felöltözni. Mindennapos rutinná vált számomra ez a tevékenység, hisz nem sok időt fordítottam rá. Miért is tenném? Az én életemben semmit sem számított a külső. Farmerom felhúzása előtt pillantásom a combomra esett, s a rajta lévő vágások nyomaira. A sebekre, amiket én ejtettem magamon, méghozzá szántszándékkal. Szükségem volt valamire, ami elnyomja a lelki fájdalmat, ami igaz, hogy csak néhány másodpercre, de megszabadít ettől a kíntól. Hisz a fizikai fájdalom semmi ahhoz képest, ha egy szív megszakad. Méghozzá egy gyermek szíve. Egy gyermeké, akinek még hinnie kellene a mesékben, akinek az élete csupa móka és kacagás, nem pedig megaláztatások tömkelege. Hisz a gyermekeknek olyanoknak kellene lenniük, mint a pillangóknak: szárnyalniuk kellene. De törött szárnnyal nem tehetik mindezt meg. Hisz erre még egy felnőtt sem képes, nemhogy egy ártatlan kisgyermek, aki még nem készült fel az élet sötét oldalára. De sajnos vannak olyanok, akik elfeledkeznek erről, s magukkal rántják ezeket a tiszta lelkeket a pokol legmélyebb bugyraiba.

A lelki terror az évek során sem szűnt meg, sőt néha átcsapott fizikaivá is. De én csak tűrtem a sorsom, arcomon a halál mosolyával, amit otthon, a szobámban, aztán végre levethettem. A kis búvóhelyemen nem kellett megjátszanom magam, végre az lehettem, aki igazából vagyok. Szép lassan leszoktam az „ablakból kifelé bámulok, s álmodozok” dologról, s helyét átvette „a valóság talaján járok, hisz az emberek kegyetlenek”. Az emlékek az idő múltával sem halványodtak el, sőt egyre erősebbé váltak, kényszerítve ezzel engem arra, hogy újra átélhessem őket. Márpedig a szív nem számolja az éveket és a könnyeket. Mint ahogy más sem.

Felráncigáltam magamra a farmerom, néhányszor végighúztam a fésűvel a loboncnak nevezett hajamon, felvettem a „mosolygok, mint a vadalma, mert akkor a külvilág elhiszi, hogy minden rendben” álarcot, s kiléptem a szobámból. Szép lassan haladtam lefelé a lépcsőn, hogy ezzel is nyerjek még néhány másodpercet. Azonban nem húzhattam végtelenségig a találkozást, így egy ragyogó mosollyal az arcomon léptem be a konyhába.

- Sziasztok – köszöntem tisztelettudóan, mint ahogy az idők folyamán már megszokhatták tőlem.

- Szia, kicsim. Ülj le, kész a reggeli – húzta ki anyám a számomra fent tartott széket.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes – kérdő pillantásuk miatt hozzátettem. – Egy kicsit ideges vagyok. Már rég láttam aput.

- Csak ez lehet a baj – jelentette ki Phil, s ezzel lezártnak tekintették a témát. Mily könnyű őket becsapni. Bár ők is csak épp oly emberek, mint bárki más. Csak a felszínt látják, s az igazán lényeges dolgokra félnek figyelmet fordítani, avagy tényleg nem érdekli őket. Könnyebb a felszínt szemléli, mint a mélybe, a titkok kertjébe férkőzni.

Reggeli után anyuékkal lehordtuk az összes csomagomat a kocsiba, majd elindultunk a reptérre. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy végre elhagyhatom azt a várost, ami megkeserítette az eddigi egész életemet. Hogy végre magam mögött hagyhatom az áldozati bárány szerepét, s új életet kezdhetek egy olyan helyen, ahol senki sem ismer. Egy kisvárosban, ahol feltehetőleg az emberek még nem váltak teljesen gyarlóvá és önzővé. Oly sok év után a remény egy töredéknyi szikrája visszatért a szívembe. Hát lehetséges lenne, hogy végre minden véget érjen? Hogy normális életem legyen?

A reptéren rövid búcsút váltottam anyával és Phillel. Egyikünk sem érezte úgy, hogy túlzásba kellene vinnünk az érzelmeink kimutatását. Néhány perc várakozás után becsekkoltam, majd amikor a gép felemelkedett a földről, amely tönkretette az életem, boldogan dőltem hátra, reményekkel telve. Nem is sejtve, mit tartogat még számomra a jövő.

Puszmó