Prológus

Prológus

Fülemben az Mp3-asommal léptem be a terembe. Az énekes könnyed, kicsit nyálas rockot dalolt a fülembe, a szerelemről, a megbocsájtásról, s a távolságról. Vártam, hogy újra meghasson a dal. Hogy a lelkemhez szóljon – kicsit elcsépelten szólva, felmelegítsen. De nem történt meg. Mintha egy jégdarab kapuján döngetne. Semmi. Csak az idegesség, mert ez volt a kedvenc számom, s most mégis frusztrált.

Sóhajtva kihúztam a fülemből, s beledobtam a táskámba. Lehunytam a szemem. Utáltam ezt az órát. A tantárggyal nincs különösebb bajom. Az zavar, hogy ez az egyetlen óra, mikor van padtársam. Ilyenkor feszengenem kellett egész órán. Féltem, hogy mikor akar megdobni egy papírdarabbal, mikor veri le „véletlenül” a tolltartómat, vagy írja le egy lapra, s adja oda, hogy mit gondol rólam, esetleg gáncsol ki, mikor fel akarok állni. Igaz, eddig még nem történt meg. A fiú kicsit furcsa, különc volt. De nem bízom benne. Én már nem hiszek a csodákban. Tudom, hogy az emberek gyarlók, önzők, gonoszak. Tudom, mert kiskorom óta én vagyok a nyeszlett suhanc. S ez itt, ebben az esős, poros kisvárosban is folytatódott. Ericről, a pattanásos, zsíros hajú fiúról szálltak rám, az új játékszerre.

- Hé, Bella! - kiáltott rám a terem másik oldaláról Tyler. Képzeletben összerezzentem, de ő csak a szokásos, számomra üres, s fájdalmas mosolyt láthatta. - Nem zavar, hogy egy mocskos suttyó vagy? - kérdezte.

Páran kuncogni kezdtek. Igen, igazán vicces.

Edward, ha jól emlékszem így hívják, hátrapillantott hosszú pillái mögül, s engem nézett. Várta válaszomat, elgondolkodva.

- Nem - vontam meg a vállam. Részemről lezártam a témát, helyet foglaltam mellette, s vártam az irodalomtanárt.

Edward Cullen még mindig engem bámult. Helyes arca, meggyőző megjelenése miatt a legtöbb lány szíve úgy olvadna el, mint vaj a forró pirítóson. De nekem csak a kérdéseket jelentette. Mit bámul rajtam, s vajon ő mikor száll bele a többiek beteges játékába?

Hallottam, hogy a nevetés erősödni kezdett hátulról, így megtapogattam a hajam.

- Hadd segítsek! - szólalt meg a srác, egy hónap után először. Hangja kellemes, dallamos volt. Illett a külsejéhez.

- Nem kell – mondtam egy kicsit ingerülten, mikor megtaláltam az apró, precízen gömbbé hajtott papírdarabot. - Köszi! - szóltam a mögöttem lévőknek, egy fintor kíséretében.

Az orromon keresztül kifújtam a levegőt, és tehetetlenül a széknek nyomtam a hátam, s egy pillanatra átadtam magam a kétségbeesésnek.

Nem értettem, miért csinálják ezt velem. Nem értettem, miért pont én. Megjelentek a szemem előtt azok az éjszakák, amikor csendben álomba sírtam magam, mikor üvöltött az üresség, az elveszett lelkemet keresve. Fájt.

Egy pillanatra engedtem, hogy fájjon, hogy érezzek. Egy pillanatra csak, mikor tudtam, a mai napom se lesz más. Mikor tudtam, hogy a holnap nem jelentette az új csodát. Lehunytam a szemem, torkomat mardosta a könny, olyan jól esett volna istenigazából kisírni magam... de helyette ismét összeszorítottam a fogamat, és kinyitottam a szemem.

Nem. Nem hagyom, hogy lássák, hogy fáj. Soha nem adnám meg ezt az örömöt nekik. Nem hagyom, hogy gyengének lássanak. Megmozdítottam az arcizmaimat, s ekkor a kín eltűnt a testemből. Nem éreztem. Elhitettem magammal, hogy ez NEM fáj nekem. Ez nem bánt. Ez nem érint engem. Ők csak túl gyerekesek, akik élvezik ezt tenni. Tegyék, mert engem nem érdekel. Nyugodtan. Nem zavar. Mert én nem vagyok suttyó, s ezt ők is tudják. Csak azért mondják, hogy megbántsanak. De ennyi erővel abba is hagyhatnák! Mert nem bánt... nem... nekem ez nem fáj...

AliceCarror