A minőségről nem nyilatkozok... a körülményekről sem... Az elejét Allie írta, a végét én. Jó olvasást.
" A szobádban fekszel, a plafont bámulod elmerengve,
És rájössz, hogy nincs a világon olyan ember, ki teljes szívéből szeretne. " by: Puszmó
Port Angeles éghajlata párás volt, a hőmérséklet belátásom szerint alig lehetett több10-12 foknál. Üdv, a földi poklodban, Bella – ironizáltam.
Elnyomtam kitörni készülő sóhajtásom. Utáltam, hogy ilyen helyre kellett költöznöm, hol az emberek szinte az egész életét tudják a másiknak, ahol nem lehet elvegyülni, kicsit félrevonulni. Itt körülbelül 3190 ember él, többségük az ősidők óta – így mindig, mindenkit ismernek. Mindig, mindenről tudnak, így már arról is, hogy csalfa asszony lánya, Isabella Swan hazatért. Szuper.
- Kicsit más, mint amihez szoktál – dörmögte idegesen Charlie. Zavarban volt. Tulajdonképpen ebből a szempontból hasonlítunk egymásra. A kommunikáció határozottan nem az erősségünk.
- Aha – válaszoltam, miközben az elsuhanó tájat figyeltem.
Még úgy tíz perc a cirkálóban, állapítottam meg az „Isten hozta Forksban” tábla után. Vicces volt látni, ahogy az autók mögöttünk araszolnak, a megengedettnél jóval lassabban…, de az már nem, hogy a házakból percenként kinéztek, az emberek megfigyeltek, mutogattak távolodó kocsink felé.
- Hülye forksi pletykafészkek – mormogta.
- Tudnom kéne?
- Nem – legyintett, s kicsit erősebben fogta a kormányt.
- Oké – hagytam annyiban.
- Beírattalak az iskolába – köhécselt. – Holnap kezdhetsz.
Bólintottam.
- Rendben – feleltem tárgyilagosan, de a gyomrom összeszorult.
Feszengtem, féltem.
Na, mély levegő. Ismeretlen emberek. Tiszta lap. Előítélet kilőve.
Ezek az apró, finom szikeszúrások, melyeket a mellkasomban éreztem, az apró sebek, vagy nevezhetném őket gödröknek, elsimítódtak. Tompították a fájdalmat, elnyomták, egy burkot küldtek rá. Olyan, mint egy megnyugtató ölelés. Engem a remény fogott, s biztatott.
- Semmi sem változott! - jegyeztem meg, miközben ledobtam a bőröndjeimet az előszobába, ameddig a kabátomat vettem fel.
Charlie a torkát köszörülte.
- Ha éhes vagy..., akkor találsz szendvicsnek, esetleg tojáshoz valót a hűtőben. Nem vagyok egy nagy szakács – kerülte el a témát.
A családi kép (melyen az én babakori fotóm, anyu és apu volt) alatt állt egy gyönyörű, fekete pianínó.
- Meg tanultál játszani? - találgattam, közben a számmal az ajkamat birizgáltam.
- Nem. Még Renée hagyta itt.
Meglepetten, de bólintottam.
- Én igen.
Charlie felkapta a fejét - eddig csak az ajtóban topogott, akár egy sóbálvány.
- Hm? - kérdezte bajsza alatt.
- Játszom egy kicsit. Anya tanított.
- Akkor… – vakarta meg hollófekete, durva haját. – Felhangoltatom neked, én nem használtam, így gondolom elhangolódott már az idők során.
- Az nagyon jó lenne, apu! – hálálkodtam. Szerettem zenélni. Szerettem, mikor a billentyűk életre keltek az ujjaim alatt. Ahogy a csengő, zengő hangok betöltik a termet.
Nem mellékesen hiszem azt, hogy a zene szépíti a lelket.
- Renée nem mondta, hogy zongorázol! - szólt utánam, mikor már a lépcsőn cipeltem fel a bőröndömet.
- Biztos nem tartotta fontosnak – vontam meg a vállam.
Charlie zavartan pislogott, nem igazán tudtam mire vélni reakcióját.
Kedvetlenül kipakoltam a cuccaimat egy fiókba, a neszesszeremet átvittem a meglepően szűk fürdőszobába, s kicsit otthonosabbá tettem képekkel, a holmimmal a jellegtelen –baba?- szobámat.
Csodálkoztam, s kicsit kellemetlenül is érintett, hogy Charlie meghagyta a hintaszéket, amelyben Renée szoptatott engem. Mintha megállt volna itt az idő. Mára már megsárgult csipkefüggöny a megkopott ablakban, roskadozó parketta, polcok a falakon, s mellettük egypár családi kép. Ez elég zavaró. Remélem, Charlie-t nem fogja aggasztani, bántani, ha kicsit átrendezem a terepet, mert ez így frusztráló. Nagyon is.
Halk, majd picivel biztosabb kopogás rázott meg.
- Igen? - fordultam az ajtóm felé.
Charlie dugta be a fejét, majd lépett beljebb.
- Elfelejtettem említeni, hogy..., öhm, mivel gondolom, nem akarsz velem utazni a suliig, s mivel, nem is szeretsz itt lenni, ezért megvettem neked egy autót, Billy Black-től. Remélem, jobb kedved lesz tőle...
- Ömm, köszi – nyögtem ki nagy nehezen. Igazán meglepett Charlie kedvessége. Arra számítottam, hogy ennyi év távollét után úgy fog kezelni engem, mint valami leprást. De nem. Ő semmi jelét nem mutatta annak, hogy megbántottam volna. Hogy örökre mély nyomot ejtettem volna szívében a korábbi hálátlanságommal. Vagy csak egyszerűen meglepetésként ért, hogy valaki még kedves velem? Hisz az idők folyamán megtanultam elnyomni az érzések iránti vágyódásom. Charlie-t szorongással töltötte el hallgatásom, így egy fejbiccentés kíséretében távozott szobámból. Tulajdonképpen megnyugtatott, hogy magamra hagyott, így legalább volt időm mindent átgondolni.
Levetettem szánalmas énem az ágyra, pillantásom a plafonra szegeződött, s gondolataim utat törtek az önmarcangolás felé. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy talán bennem van a hiba. Talán én váltom ki másokból a rosszindulatot. Elvégre mit mutathatnék fel pozitívumként? Erőnlétileg inkább hasonlítok egy kisbabához, mint egy tinédzserhez. Arcom nem különösebben szép, bőröm színe fakó, már-már rémisztő. Hajam seszínű, szinte kötelező része a szörnyű összhatásnak. Alkatilag a kislányok kategóriájába sorolnám magam. Mellem és fenekem lapos, ennek tetejében még a soványság alsó határát is súrolom. Ezek után tehát csodálkoznom kellene, ha sohasem keltettem fel a fiúk érdeklődését? A velem egykorú srácok csakis a külsőre utaznak.
Nem mintha belső értékekben sokkal gazdagabb lennék. Okosnak nem nevezném magam, bár mások már jellemeztek stréberként. A belevaló, vagány lány helyett, én a visszahúzódó, csendes típusba tartozom. Bulizás helyett mindig is otthon ültem, ahol leggyakrabban olvasással mulattam el az időt. Persze nem azért maradtam otthon, mert annyira kedvem lett volna hozzá, hanem azért, mert senki sem hívott el sehová. A suliban úgy tartották, ha hozzászólsz Bella Swan-hoz, örökké elvesztetted a népszerűséged. Ezt egyikük sem merte megkockáztatni. Még az új diákok sem. Így tehát minden órán üres maradt a mellettem lévő szék, s a csoportmunkákat is egyedül kellett megcsinálnom. A tanárok ugyan mindezt észrevették, de szépen, csendesen, szemet hunytak felette.
Anyu egyszer sem kérdezett rá, hogy miért nem viszem el hozzánk a barátaimat, vagy, hogy miért nem mozdulok ki olykor-olykor. Sokkal jobban lefoglalták az újdonsült hódolói, mint én. Miután összeházasodott Phil-lel, a helyzet még rosszabbra fordult. Phil-nek a munkája miatt utazgatnia kellett, így anyunak és neki időnként el kellett válniuk egymástól. Renée ugyan sohasem mondta ki konkrétan, hogy engem okol mindezért, de alkalmanként ezt sugallta felém. Rövid időn belül beleuntam ebbe, és felajánlottam, hogy apuhoz költözöm. Charlie-hoz, aki szinte idegen számomra.
De hát mit tehetnék? Az élet kegyetlen. Nem olyan, mint a mesékben, ahol mindenki boldog. Egy pillanatra lehunytam a szemem, s hagytam, hogy a sötétség magával ragadjon. A sötétség, amiben én álmodhattam meg a sorsomat. Ilyenkor a szüleim szerettek, voltak barátaim, és megszűnt az emberek közötti gonoszság.
- Bells, el kellett mennem, de vacsorára hazaérek – rántott vissza az illúziók világából Charlie hangja. A következő pillanatban az ajtó becsapódott, s ezzel hivatalosan is egyedül maradtam itthon. Szemhéjaim néhány másodpercig hadakozni próbáltak a fény ellen, de végül győzedelmeskedett az akaraterőm. Szomorúan pillantottam meg a szobám falait, amik a zord valóságot tükrözték számomra.
Egy sóhajtás kíséretében feltápászkodtam az ágyról, és hogy lehetőséget se adhassak magamnak a gondolkozásra, nekiláttam kicsomagolni. Annyira belemerültem a ruháim kipakolásába, hogy csak Charlie kocsijának hangjára figyeltem fel. Úgy láttam illendőnek, ha lemegyek hozzá, és váltok vele pár szót. Elmondta, hogy egy sürgős eset miatt kellett elmennie, és meg is osztott velem néhány információt az üggyel kapcsolatban. Mivel elfelejtettem vacsorát készíteni, s Charlie sem valami konyhatündér, vacsorára beértük szendvicsekkel. Étkezés közben nem izzott köztünk az információáramlás, bár nem is nagyon lett volna miről beszélgetnünk.
Miután elfogyasztottam kellő mennyiségű kalóriát, folytattam a kicsomagolást. Dolgom befejeztével elvégeztem a szükséges emberi teendőket, elköszöntem Charlie-tól, majd álomra hajtottam a fejem.
Reggel vegyes érzelmekkel telítve ébredtem. Egyrészről reménykedtem benne, hogy itt másként bánnak majd velem, másrészről féltem is. Mi van, ha itt is elutasítóak lesznek velem szemben? Készülődés közben próbáltam nyugtatgatni magam, több-kevesebb sikerrel. Tükörbe most sem néztem, nem akartam az így is eléggé megcsappant önbizalmamat még mélyebbre süllyeszteni. Elég, ha másoknak rám kell majd nézniük. Bepakoltam a legszükségesebb dolgokat a táskámba, majd lerobogtam – már amennyire én képes vagyok rá – a lépcsőn.
Az ebédlőasztalon egy cetlit találtam, miszerint Charlie-nak már korán el kellett mennie, de sok sikert kíván a sulihoz, és a kocsi kulcsát lerakta a cetli mellé. Legalább még egy kis idő, amíg nem kell mosolyognom, s megjátszanom magam. A reggelit jobbnak láttam kihagyni, ugyanis annyira izgultam, hogy egy falat se ment volna le a torkomon. Inkább felkaptam a kocsi kulcsot, felvettem a cipőm és a kabátom, a táskámat a vállamra kaptam, és megindultam a kocsi felé.
Bepattantam, gázt adtam, így már a suli felé tartottam. Nem tudom, honnan jött ennyi adrenalin, de kétségkívül már rég nem voltam ennyire felpörögve. Útközben idegesen doboltam ujjaimmal a kormányon, közben pedig dalokat dúdolgattam. Mikor befordultam a parkolóba, szemmel látható volt, hogy korán érkeztem. A parkoló helyek többsége még üresen tátongott, engem mégis csak egy vonzott igazán. Sikerült nagyobb katasztrófa nélkül beállnom, ami megnyugtatott. Gépjárművem elhagyása után, utam a titkárság felé vezetett. A suliban alig lézengett még néhány diák, de ők is elég rendesen megbámultak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, így inkább nem vontam le következtetéseket belőle.
A titkárságon dolgozók eléggé szúrós pillantásokkal jutalmaztak meg, ami kissé levont a hirtelen támadt önbizalmamból. A szükséges papírjaimat szinte lökték felém, s úgy bántak velem, akár egy leprással. Úgy tettem, mintha nem venném észre felém lövellt utálatukat, s egy bájos mosoly kíséretében elhagytam a helyiséget. A folyosón egyre jobban gyülekeztek az iskolaundoros gyerekek, s összeszedve minden bátorságom, az egyik szabadon lézengőtől segítséget kértem. A srác a szekrénye előtt állt, és éppen nagyon hevesen nyomkodta a telefonját.
- Szia – köszöntem kedvesen, de ő figyelemre se méltatott. Még a fejét sem emelte fel. Talán nem hallott meg, próbáltam biztatgatni magam.
- Bella vagyok. Most költöztem ide. A 123-as termet keresem. Tudnál segíteni nekem? – végre felemelte fejét, de bár ne tette volna. Felismertem azt az oly gyakran számomra használt lenéző pillantást.
- Van szemed, nem? A 122-es és a 124-es között megtalálod – felelte flegmán, majd visszatért előbbi tevékenységéhez. Megfordultam. A folyosón minden szempár rám szegeződött. Szerencsére profi voltam a mosolygásban, így felvettem a legszebbet, és megindultam megkeresni a termem. Nyugi Bella, nyugi! Ne engedd, hogy egy ilyen barom elrontsa a kedved! Még nem biztos, hogy a többiek is ilyenek. Különben is, az egyik kedvenc óráddal kezdhetsz, irodalommal. Ennél jobb már nem is lehetne. Nagy nehezen sikerült megtalálnom a termet még csengő előtt.
A kiszűrődött hangokból ítélve csak én hiányozhattam már. Nagy levegőt véve beléptem a terembe. A hatás nem maradt el, mindenki engem bámult. A szívem hevesebben kezdett el dobogni, a tenyerem izzadt. Nagyokat nyelve próbáltam megőrizni álarcom. Ha higgadtnak tűnsz, minden rendben lesz, próbáltam bebeszélni magamnak. Pillantásom megakadt egy üres helyen. Mosolyogva megindultam a kiszemelt pad felé. Amikor a lány észrevette szándékom, könyveit, jól láthatóan, a mellette lévő székre tette. Tette megállásra kényszerített.
- Bocs, de ez nem suttyóknak fenntartott hely – beszólása hangos nevetést váltott ki a többiekből, kivéve az elől ülő srácot. Akik mellett üres hely tátongott, látványosan megoldották, hogy még csak eszembe se jusson, a melléjük való letelepedés. Kétségbeesetten álltam a terem közepén, hogy most mégis mihez kezdjek. Az osztálytársaim megérezhették, hogy kényelmetlenül érzem magam, ugyanis beszólásokkal bombáztak.
- Tudod, a fésűt nem véletlenül találták ki.
- Manapság már nagyon elterjedt a plasztikai műtét.
- Ha apád nem szórná a magjait, most nem kellene a pofádat bámulnunk.
A következő beszólást elnyomta a csengő berregése, ezzel a tudomásomra hozva, hogy nagyon gyorsan kell reagálnom, ha nem akarom állva fogadni a tanárt. Mivel az egyetlen normális diáknak az elől ülő srác tűnt, így megindultam felé. Már hátulról is kiemelkedett bronzvörös színű hajával a többiek közül. Amikor aztán elölről láttam, a maradék reményem is tovaszállt. Arca gyönyörűnek mondható volt, fehér bőre kiemelte vörös ajkait. Szemei vonzották pillantásom, arany írisze rabul ejtett.
- Leülhetek melléd? – kérdeztem reménytelenül, gondolatban már egy tartalék megoldás után kutattam. Kizárt, hogy egy ilyen félisten megengedje, hogy mellette telepedjek le.
- Persze – eresztett meg felém egy térdbeleremegős mosolyt, amitől hevesebben kezdett el dobogni a szívem. Nem tudom, mi lepett meg jobban. Hogy igent mondott, vagy az, hogy ő nem bánt leprásként velem.
Hirtelen kinyílt az ajtó, amin a tanár lépett be. Kissé furcsán nézett rám, de pár pillanat elteltével úgy tett, mintha mi sem történt volna. Észbe kaptam, és leültem a fiú mellé. Bele akartam olvadni a környezetbe, amennyire csak tudtam. Minél kisebb feltűnést keltek, annál hamarabb leszállnak rólam. Vagyis ebben reménykedtem. Remény. Miért mindig engem hagy cserben?
" A szobádban fekszel, a plafont bámulod elmerengve,
És rájössz, hogy nincs a világon olyan ember, ki teljes szívéből szeretne. " by: Puszmó
2. fejezet
A remény tovaszáll
A remény tovaszáll
Port Angeles éghajlata párás volt, a hőmérséklet belátásom szerint alig lehetett több10-12 foknál. Üdv, a földi poklodban, Bella – ironizáltam.
Elnyomtam kitörni készülő sóhajtásom. Utáltam, hogy ilyen helyre kellett költöznöm, hol az emberek szinte az egész életét tudják a másiknak, ahol nem lehet elvegyülni, kicsit félrevonulni. Itt körülbelül 3190 ember él, többségük az ősidők óta – így mindig, mindenkit ismernek. Mindig, mindenről tudnak, így már arról is, hogy csalfa asszony lánya, Isabella Swan hazatért. Szuper.
- Kicsit más, mint amihez szoktál – dörmögte idegesen Charlie. Zavarban volt. Tulajdonképpen ebből a szempontból hasonlítunk egymásra. A kommunikáció határozottan nem az erősségünk.
- Aha – válaszoltam, miközben az elsuhanó tájat figyeltem.
Még úgy tíz perc a cirkálóban, állapítottam meg az „Isten hozta Forksban” tábla után. Vicces volt látni, ahogy az autók mögöttünk araszolnak, a megengedettnél jóval lassabban…, de az már nem, hogy a házakból percenként kinéztek, az emberek megfigyeltek, mutogattak távolodó kocsink felé.
- Hülye forksi pletykafészkek – mormogta.
- Tudnom kéne?
- Nem – legyintett, s kicsit erősebben fogta a kormányt.
- Oké – hagytam annyiban.
- Beírattalak az iskolába – köhécselt. – Holnap kezdhetsz.
Bólintottam.
- Rendben – feleltem tárgyilagosan, de a gyomrom összeszorult.
Feszengtem, féltem.
Na, mély levegő. Ismeretlen emberek. Tiszta lap. Előítélet kilőve.
Ezek az apró, finom szikeszúrások, melyeket a mellkasomban éreztem, az apró sebek, vagy nevezhetném őket gödröknek, elsimítódtak. Tompították a fájdalmat, elnyomták, egy burkot küldtek rá. Olyan, mint egy megnyugtató ölelés. Engem a remény fogott, s biztatott.
- Semmi sem változott! - jegyeztem meg, miközben ledobtam a bőröndjeimet az előszobába, ameddig a kabátomat vettem fel.
Charlie a torkát köszörülte.
- Ha éhes vagy..., akkor találsz szendvicsnek, esetleg tojáshoz valót a hűtőben. Nem vagyok egy nagy szakács – kerülte el a témát.
A családi kép (melyen az én babakori fotóm, anyu és apu volt) alatt állt egy gyönyörű, fekete pianínó.
- Meg tanultál játszani? - találgattam, közben a számmal az ajkamat birizgáltam.
- Nem. Még Renée hagyta itt.
Meglepetten, de bólintottam.
- Én igen.
Charlie felkapta a fejét - eddig csak az ajtóban topogott, akár egy sóbálvány.
- Hm? - kérdezte bajsza alatt.
- Játszom egy kicsit. Anya tanított.
- Akkor… – vakarta meg hollófekete, durva haját. – Felhangoltatom neked, én nem használtam, így gondolom elhangolódott már az idők során.
- Az nagyon jó lenne, apu! – hálálkodtam. Szerettem zenélni. Szerettem, mikor a billentyűk életre keltek az ujjaim alatt. Ahogy a csengő, zengő hangok betöltik a termet.
Nem mellékesen hiszem azt, hogy a zene szépíti a lelket.
- Renée nem mondta, hogy zongorázol! - szólt utánam, mikor már a lépcsőn cipeltem fel a bőröndömet.
- Biztos nem tartotta fontosnak – vontam meg a vállam.
Charlie zavartan pislogott, nem igazán tudtam mire vélni reakcióját.
Kedvetlenül kipakoltam a cuccaimat egy fiókba, a neszesszeremet átvittem a meglepően szűk fürdőszobába, s kicsit otthonosabbá tettem képekkel, a holmimmal a jellegtelen –baba?- szobámat.
Csodálkoztam, s kicsit kellemetlenül is érintett, hogy Charlie meghagyta a hintaszéket, amelyben Renée szoptatott engem. Mintha megállt volna itt az idő. Mára már megsárgult csipkefüggöny a megkopott ablakban, roskadozó parketta, polcok a falakon, s mellettük egypár családi kép. Ez elég zavaró. Remélem, Charlie-t nem fogja aggasztani, bántani, ha kicsit átrendezem a terepet, mert ez így frusztráló. Nagyon is.
Halk, majd picivel biztosabb kopogás rázott meg.
- Igen? - fordultam az ajtóm felé.
Charlie dugta be a fejét, majd lépett beljebb.
- Elfelejtettem említeni, hogy..., öhm, mivel gondolom, nem akarsz velem utazni a suliig, s mivel, nem is szeretsz itt lenni, ezért megvettem neked egy autót, Billy Black-től. Remélem, jobb kedved lesz tőle...
- Ömm, köszi – nyögtem ki nagy nehezen. Igazán meglepett Charlie kedvessége. Arra számítottam, hogy ennyi év távollét után úgy fog kezelni engem, mint valami leprást. De nem. Ő semmi jelét nem mutatta annak, hogy megbántottam volna. Hogy örökre mély nyomot ejtettem volna szívében a korábbi hálátlanságommal. Vagy csak egyszerűen meglepetésként ért, hogy valaki még kedves velem? Hisz az idők folyamán megtanultam elnyomni az érzések iránti vágyódásom. Charlie-t szorongással töltötte el hallgatásom, így egy fejbiccentés kíséretében távozott szobámból. Tulajdonképpen megnyugtatott, hogy magamra hagyott, így legalább volt időm mindent átgondolni.
Levetettem szánalmas énem az ágyra, pillantásom a plafonra szegeződött, s gondolataim utat törtek az önmarcangolás felé. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy talán bennem van a hiba. Talán én váltom ki másokból a rosszindulatot. Elvégre mit mutathatnék fel pozitívumként? Erőnlétileg inkább hasonlítok egy kisbabához, mint egy tinédzserhez. Arcom nem különösebben szép, bőröm színe fakó, már-már rémisztő. Hajam seszínű, szinte kötelező része a szörnyű összhatásnak. Alkatilag a kislányok kategóriájába sorolnám magam. Mellem és fenekem lapos, ennek tetejében még a soványság alsó határát is súrolom. Ezek után tehát csodálkoznom kellene, ha sohasem keltettem fel a fiúk érdeklődését? A velem egykorú srácok csakis a külsőre utaznak.
Nem mintha belső értékekben sokkal gazdagabb lennék. Okosnak nem nevezném magam, bár mások már jellemeztek stréberként. A belevaló, vagány lány helyett, én a visszahúzódó, csendes típusba tartozom. Bulizás helyett mindig is otthon ültem, ahol leggyakrabban olvasással mulattam el az időt. Persze nem azért maradtam otthon, mert annyira kedvem lett volna hozzá, hanem azért, mert senki sem hívott el sehová. A suliban úgy tartották, ha hozzászólsz Bella Swan-hoz, örökké elvesztetted a népszerűséged. Ezt egyikük sem merte megkockáztatni. Még az új diákok sem. Így tehát minden órán üres maradt a mellettem lévő szék, s a csoportmunkákat is egyedül kellett megcsinálnom. A tanárok ugyan mindezt észrevették, de szépen, csendesen, szemet hunytak felette.
Anyu egyszer sem kérdezett rá, hogy miért nem viszem el hozzánk a barátaimat, vagy, hogy miért nem mozdulok ki olykor-olykor. Sokkal jobban lefoglalták az újdonsült hódolói, mint én. Miután összeházasodott Phil-lel, a helyzet még rosszabbra fordult. Phil-nek a munkája miatt utazgatnia kellett, így anyunak és neki időnként el kellett válniuk egymástól. Renée ugyan sohasem mondta ki konkrétan, hogy engem okol mindezért, de alkalmanként ezt sugallta felém. Rövid időn belül beleuntam ebbe, és felajánlottam, hogy apuhoz költözöm. Charlie-hoz, aki szinte idegen számomra.
De hát mit tehetnék? Az élet kegyetlen. Nem olyan, mint a mesékben, ahol mindenki boldog. Egy pillanatra lehunytam a szemem, s hagytam, hogy a sötétség magával ragadjon. A sötétség, amiben én álmodhattam meg a sorsomat. Ilyenkor a szüleim szerettek, voltak barátaim, és megszűnt az emberek közötti gonoszság.
- Bells, el kellett mennem, de vacsorára hazaérek – rántott vissza az illúziók világából Charlie hangja. A következő pillanatban az ajtó becsapódott, s ezzel hivatalosan is egyedül maradtam itthon. Szemhéjaim néhány másodpercig hadakozni próbáltak a fény ellen, de végül győzedelmeskedett az akaraterőm. Szomorúan pillantottam meg a szobám falait, amik a zord valóságot tükrözték számomra.
Egy sóhajtás kíséretében feltápászkodtam az ágyról, és hogy lehetőséget se adhassak magamnak a gondolkozásra, nekiláttam kicsomagolni. Annyira belemerültem a ruháim kipakolásába, hogy csak Charlie kocsijának hangjára figyeltem fel. Úgy láttam illendőnek, ha lemegyek hozzá, és váltok vele pár szót. Elmondta, hogy egy sürgős eset miatt kellett elmennie, és meg is osztott velem néhány információt az üggyel kapcsolatban. Mivel elfelejtettem vacsorát készíteni, s Charlie sem valami konyhatündér, vacsorára beértük szendvicsekkel. Étkezés közben nem izzott köztünk az információáramlás, bár nem is nagyon lett volna miről beszélgetnünk.
Miután elfogyasztottam kellő mennyiségű kalóriát, folytattam a kicsomagolást. Dolgom befejeztével elvégeztem a szükséges emberi teendőket, elköszöntem Charlie-tól, majd álomra hajtottam a fejem.
Reggel vegyes érzelmekkel telítve ébredtem. Egyrészről reménykedtem benne, hogy itt másként bánnak majd velem, másrészről féltem is. Mi van, ha itt is elutasítóak lesznek velem szemben? Készülődés közben próbáltam nyugtatgatni magam, több-kevesebb sikerrel. Tükörbe most sem néztem, nem akartam az így is eléggé megcsappant önbizalmamat még mélyebbre süllyeszteni. Elég, ha másoknak rám kell majd nézniük. Bepakoltam a legszükségesebb dolgokat a táskámba, majd lerobogtam – már amennyire én képes vagyok rá – a lépcsőn.
Az ebédlőasztalon egy cetlit találtam, miszerint Charlie-nak már korán el kellett mennie, de sok sikert kíván a sulihoz, és a kocsi kulcsát lerakta a cetli mellé. Legalább még egy kis idő, amíg nem kell mosolyognom, s megjátszanom magam. A reggelit jobbnak láttam kihagyni, ugyanis annyira izgultam, hogy egy falat se ment volna le a torkomon. Inkább felkaptam a kocsi kulcsot, felvettem a cipőm és a kabátom, a táskámat a vállamra kaptam, és megindultam a kocsi felé.
Bepattantam, gázt adtam, így már a suli felé tartottam. Nem tudom, honnan jött ennyi adrenalin, de kétségkívül már rég nem voltam ennyire felpörögve. Útközben idegesen doboltam ujjaimmal a kormányon, közben pedig dalokat dúdolgattam. Mikor befordultam a parkolóba, szemmel látható volt, hogy korán érkeztem. A parkoló helyek többsége még üresen tátongott, engem mégis csak egy vonzott igazán. Sikerült nagyobb katasztrófa nélkül beállnom, ami megnyugtatott. Gépjárművem elhagyása után, utam a titkárság felé vezetett. A suliban alig lézengett még néhány diák, de ők is elég rendesen megbámultak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, így inkább nem vontam le következtetéseket belőle.
A titkárságon dolgozók eléggé szúrós pillantásokkal jutalmaztak meg, ami kissé levont a hirtelen támadt önbizalmamból. A szükséges papírjaimat szinte lökték felém, s úgy bántak velem, akár egy leprással. Úgy tettem, mintha nem venném észre felém lövellt utálatukat, s egy bájos mosoly kíséretében elhagytam a helyiséget. A folyosón egyre jobban gyülekeztek az iskolaundoros gyerekek, s összeszedve minden bátorságom, az egyik szabadon lézengőtől segítséget kértem. A srác a szekrénye előtt állt, és éppen nagyon hevesen nyomkodta a telefonját.
- Szia – köszöntem kedvesen, de ő figyelemre se méltatott. Még a fejét sem emelte fel. Talán nem hallott meg, próbáltam biztatgatni magam.
- Bella vagyok. Most költöztem ide. A 123-as termet keresem. Tudnál segíteni nekem? – végre felemelte fejét, de bár ne tette volna. Felismertem azt az oly gyakran számomra használt lenéző pillantást.
- Van szemed, nem? A 122-es és a 124-es között megtalálod – felelte flegmán, majd visszatért előbbi tevékenységéhez. Megfordultam. A folyosón minden szempár rám szegeződött. Szerencsére profi voltam a mosolygásban, így felvettem a legszebbet, és megindultam megkeresni a termem. Nyugi Bella, nyugi! Ne engedd, hogy egy ilyen barom elrontsa a kedved! Még nem biztos, hogy a többiek is ilyenek. Különben is, az egyik kedvenc óráddal kezdhetsz, irodalommal. Ennél jobb már nem is lehetne. Nagy nehezen sikerült megtalálnom a termet még csengő előtt.
A kiszűrődött hangokból ítélve csak én hiányozhattam már. Nagy levegőt véve beléptem a terembe. A hatás nem maradt el, mindenki engem bámult. A szívem hevesebben kezdett el dobogni, a tenyerem izzadt. Nagyokat nyelve próbáltam megőrizni álarcom. Ha higgadtnak tűnsz, minden rendben lesz, próbáltam bebeszélni magamnak. Pillantásom megakadt egy üres helyen. Mosolyogva megindultam a kiszemelt pad felé. Amikor a lány észrevette szándékom, könyveit, jól láthatóan, a mellette lévő székre tette. Tette megállásra kényszerített.
- Bocs, de ez nem suttyóknak fenntartott hely – beszólása hangos nevetést váltott ki a többiekből, kivéve az elől ülő srácot. Akik mellett üres hely tátongott, látványosan megoldották, hogy még csak eszembe se jusson, a melléjük való letelepedés. Kétségbeesetten álltam a terem közepén, hogy most mégis mihez kezdjek. Az osztálytársaim megérezhették, hogy kényelmetlenül érzem magam, ugyanis beszólásokkal bombáztak.
- Tudod, a fésűt nem véletlenül találták ki.
- Manapság már nagyon elterjedt a plasztikai műtét.
- Ha apád nem szórná a magjait, most nem kellene a pofádat bámulnunk.
A következő beszólást elnyomta a csengő berregése, ezzel a tudomásomra hozva, hogy nagyon gyorsan kell reagálnom, ha nem akarom állva fogadni a tanárt. Mivel az egyetlen normális diáknak az elől ülő srác tűnt, így megindultam felé. Már hátulról is kiemelkedett bronzvörös színű hajával a többiek közül. Amikor aztán elölről láttam, a maradék reményem is tovaszállt. Arca gyönyörűnek mondható volt, fehér bőre kiemelte vörös ajkait. Szemei vonzották pillantásom, arany írisze rabul ejtett.
- Leülhetek melléd? – kérdeztem reménytelenül, gondolatban már egy tartalék megoldás után kutattam. Kizárt, hogy egy ilyen félisten megengedje, hogy mellette telepedjek le.
- Persze – eresztett meg felém egy térdbeleremegős mosolyt, amitől hevesebben kezdett el dobogni a szívem. Nem tudom, mi lepett meg jobban. Hogy igent mondott, vagy az, hogy ő nem bánt leprásként velem.
Hirtelen kinyílt az ajtó, amin a tanár lépett be. Kissé furcsán nézett rám, de pár pillanat elteltével úgy tett, mintha mi sem történt volna. Észbe kaptam, és leültem a fiú mellé. Bele akartam olvadni a környezetbe, amennyire csak tudtam. Minél kisebb feltűnést keltek, annál hamarabb leszállnak rólam. Vagyis ebben reménykedtem. Remény. Miért mindig engem hagy cserben?
13 megjegyzés:
Szija!
Fú nagyon borús lett ez a fejezet. nem gondoltam volna, hogy ennyire szemetek lesznek bellával. Bár manapság tényleg így bannak a máshogy kinéző emberekkel. Nagyon várom már a folytatást, és kíváncsi vagyok Edward miért nem küldte el...
Sziasztok!
Nem tudom, hogy mi problémátok volt a fejezettel, mert nekem nagyon tetszett!! :D
Sajnálom Bellát, hogy így bánnak vele pedig semmit sem tett :(
Szörnyű, hogy ilyen a valóságban is van.
De azért Edward a végén megmentette a helyzete :) Mondjuk azt azért sajnálom, hogy nem avatkozott közbe és nem védte meg Bellát :S De gondolom ennek is elfog még jönni az ideje! Remélem.
Várom a folytatást!!!
ISTENKÉM de barmok ezek így viselkedni egy olyas valakivel akiről csak hülye pletykákat tudnak és nem ismerik igazáboll !! :(:(
EZ számomra nagyon elszomorító szerintem ezt a fejezetet nagyon jól megcsináltátok + nekem azt tetszett a legjobban ahogy Edward (*.*)viselkedett vle nagyon de nagyon kiváncsi vagyok a folytatásra :D
Pusz:(hűséges olasótok)Eszter
Szia!
Ez valami isteni lett, de egyben bosszantó is ahogy Bellával bánnak szar lehet így neki.
De végre előkerült az a titokzatos bronz hajú idegen.
Várom a kövit.
pussz
Tündi
Szia!
Hát igen, vannak ilyen kegyetlen emberek... Sajnálom Bellát, Én nem tudom elképzelni magam a helyébe. Egész biztosan vagy elsírnám magam, vagy bedühödnék.
Pl. engem nagyon felhúzna az, hogy "Ha apád nem szórta volna a magjait, nem kéne a pofádat bámulnunk"
Na m1, siess!
Pusz
Szia!
Húha szóhoz nem jutok amiket leírtál érzelmeket teljesen átéreztem hasonlók történtek velem is szóval tudom milyen ez ahogy a remény elhagy annak luxusa és ahogy fél az ember hogy mi lesz bárcsak lenne menekülés bárcsak lenne köd amiben eltűnhetne bárcsak lenne fény amit meglelhetne az alagút végén ami nyugodtságot boldogságot de egyben láthatatlanságot adhatna neki és hogy tud zongorázni meglepett teljesen más mint az eredeti hogy mindenki segít a lánynak ezzel ellentétben pedig mindenki bunkó szeméten megalázóan viselkedik vele a szíve vajon újból elkezd vérezni a lánynak vagy egy két hét egy hónap kell neki??És a titokzatos mosoly hmm ki lehet az vajon ő lesz a mentőöv hagyni fogja a lány?Vagy túlkéső lesz ha végzetes döntésre kényszeríti
magát a lány?Mi lesz?
Már várom!
Melinda
Szia.
Nagyon jó lett ez a fejezet.
Szegény Bella. Tele volt reménnyel hogy itt majd más lesz erre tessék... talán még rosszabb.
Már nagyon várom a kövit :D
Puszi: Kitty
naggyon nagyon jó lett , vároma kövit!
Sziasztok!:)
Először is, bocsánat, hogy ilyen későn írok, csak ugye fél évi bizi előtti hajtás...:) (Pedig annyiszor megfogadtam, hogy nem utolsó pillanatban fogok streszelni, hanem egész évben odateszem magam, de sokszor a vágyak csak álmok maradnak...:))
Áttérve a fejezetre... Én ezt három részre szeretném bontani [így önhatalmúlag, de csakis azért, hogy könnyebb legyen elmondani, mire is gondolok.:)] Az első rész szerintem odáig tart, hogy Bella egyedül marad a szobájában, a harmadik rész pedig az, mikor reggel elindul a suliba.
Nos, nekem az első rész kissé... összeszedetlen volt. Nekem elkapkodottnak és zavarosnak hatott. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg.:/ Miközben olvastam éreztem a feszültséget, ami jó, mivel a két társalgó fél között is ez az érzelem volt jelen, én mégis valamivel több... hasonlatot, illetve egyéb helyzeteket vártam volna Bella részéről, miközben a város egy részét felfedezi.
Viszont a második részben, mikor Charlie magára hagyja, nagyon tetszett ahogy megfogalmazzátok, mi is zajlik le benne. Érzékeltetitek hasonlattal, felvetitek azt az ötletet (Bella gondolatain keresztül), vajon milyen lesz az első nap?! Aztán ahogy azt is bemutatjátok, hogyan alakult Reneé és Bella kapcsolata, miután Phil is a családjuk részese lett. Továbbá az, ahogy mélázik azon, vajon, mi rosszat követett el. Nekem nagyon tetszett ez a rész... még akkor is, ha szomorú volt.
A harmadik rész pedig az iskolai nap... Hát igen, mit is mondjak?! Némely ember r*hadt bunkó tud lenni... fúj, nagyon dühítenek az ilyen tuskók! Igazság szerint az egészben az a legszomorúbb, hogy tényleg vannak ilyen emberek, és sokakkal megteszik ezt. Borzalmas, hogy nem az emberi értékek számítanak, az, hogy milyen személyiséggel rendelkezik valaki, hanem az, hogy esetleg, milyen az anyja, vagy milyen színű a bőre, esetleg, hogy néz ki. Mindegy is, csak feldühítem magamat, inkább áttérek a fejezetben lévő kedvenc részemre.:P:D
És mi az? Na, mi?
Hát persze, hogy a vége!:D Jaj, úgy örülök, hogy Edward nem volt vele szemét... mondjuk, miért is lett volna, hiszen ő egy kész úriember?!:D Mondjuk azt is eltudtam volna képzelni, ha ő is bunkó lett volna, és mondjuk kialakítottatok volna egy olyan helyzetet, ami miatt ők összejönnek, és ezáltal Edward rájön arra, hogy mennyire gonosz volt, és beleszeret Bellába... Na, ez kicsit bonyolult volt, de azért remélem értitek.:D
Összegezve ezt a sok rizsát, remek fejezet lett, gratula, és várom a kövit!:D
Puszika
jó
Szia nagyon jó lett ez a fejezet is :D
Puszi Vámpír Lady
Sziasztok :)
Gondolom még nem ismertek annyira, hisz nem olyan régen kezdtem blogolni. Nos, ez eddig az első történet ami ennyire érdekelt volna. Azt szeretném, hogy még nagyon sok fejezetben tudjam olvasni ezt a történetet, mert bárkivel előfordulhat.
Gratulálok, s sok olvasót kívánok: Smiley
Most akadtam rá, a te jóvoltodból a töridre. =)
Most mit szépítsek a mondanivalómon, [tényleg bocs a szóhasználatomért] kibaszott jó. Nem azt mondom, hogy az alap sztori jó, mert elég szomorú, hogy vannak ilyen emberek, akikben ennyi előítélet van, pedig a másikat nem is ismerik, de nagyon jól írsz/írtok.
Nagyon tetszik ez az új Bella. Nem kell elhitetni, hogy minden csili-vili. A valóságban kell élni és ezt te fantasztikusan le is írod nekünk. Nagyon tetszik az élet felfogásod.
Csodállak azért a tehetségedért amivel rendelkezel!
Taníts mester!!! =))
Megjegyzés küldése