3. fejezet - Ketrecbe zárt lelkek

Sziasztok. Meghoztam nektek a frisst. A fejezetről csak annyit, hogy most nem olyan stílusban írtam, amilyenekben szoktam. Ennek is megvan az oka. Másodszor pedig. A héten meghalt nagypapám, így ezt a fejezetet neki szeretném ajánlani. Ő mindig hitt bennem, s az álmaimban. Szóval ez a fejezet most neki szól. Nyugodj békében! A fejezet megírása közben végig ezt a számot hallgattam. Mondjuk egész héten ezt hallgatom, szóval... Ajánlom nektek is :) Jó olvasást :)



Create a playlist at MixPod.com


Edward

Edward Cullen idegesen fészkelődött a székén. Az elmúlt húsz percben képtelen volt az óra menetét követni. Gondolatai szélsebesen cikáztak elméjében, másodpercről- másodpercre váltakozva, ezzel az őrület határára taszítva őt. Ebben a pillanatban ismét áttörte egy rakoncátlan képzelgés a jól felépített falát, így kénytelen volt a helyzetváltoztatásra. Edward tudta jól, hogy nem a megválasztott pozícióval van problémája, s nem is önmagával, hanem a mellette helyet foglaló lánnyal.

 Már Bella belépésekor magával ragadta a leányzó. Létezése során sok csinos hölggyel találkozott már, de mindegyikük szépsége elhalványodott jelen pillanatban a padtársáéval szemben. Edward képtelen volt eldönteni, mi is varázsolta el ennyire Bellában: lágyan a vállára omló gesztenyebarna tincsei, vagy a reménnyel teli szemei. Azok a csokoládébarna szemek szinte kétségbeesetten kiáltoztak Edwardnak, hogy mentse meg őket. Bella szemei pont olyanok voltak, akárcsak a fiú: ketrecbe zártak. Mindketten szabadulni szerettek volna, de a körülmények iróniája, hogy egyikük sem tehette meg. Igen! Talán épp ez volt az a dolog, ami ennyire vonzotta Edwardot Bellában. Oly sok év után végre talált valakit, aki megértené, milyen is számára, hogy nem tud kitörni a kiszabott ketrecéből. Megértené, milyen érzés másnak lenni. Megértené, milyen érzés minden egyes másodpercben megjátszani magát.

De Edwardnak be kellett látnia, túl gyáva ahhoz, hogy megmentse ezt a lányt. Nem kockáztathatja meg, hogy családja szenvedjen önzősége miatt. Bella is csak egy ember, aki pár évtized múlva elhagyja az élők világát, míg ő addig is egy 17 éves fiú testébe lesz bezárva. A lány megmenekül, de számára sohasem jöhet el a megnyugvás. Neki egész életében bűnhődnie kell. Megfizetnie az elkövetett mocskos tetteit. Megfizetnie az emberéletek árát. Megfizetnie a létezését. Igen! Talán ezért kell a legtöbbet fizetnie.



Bella

Bella feszülten figyelte padtársa ideges fészkelődését. Kezdetben megpróbált eltekinteni a zavaró mocorgástól, idővel azonban felkeltette figyelmét. Vajon azért ilyen feldúlt, mert mellé ültem? – tette fel magának a kérdést. Nem válaszolt rá. Nem mert rá válaszolni. Már így is épp eléggé elszomorította, hogy Forks-ban sem fogadták szívesen, nem akarta megmaradt lelkierejét is elveszíteni. Padtársa újból mocorogni kezdett. Legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy mi baja, de gyáva volt ehhez. Úgy gondolta, a fiú tolakodásnak venné, s még ő is ellene fordulna. Pedig ő volt az egyetlen, aki viszonylag kedvesen fogadta. Megengedte neki, hogy leüljön mellé. Ilyet a másik iskolájában sem tett meg érte senki. Másnak talán természetes dolognak tűnt volna, de Bella Swan-nak nem. Őt örömmel töltötte el. Hálával. Hálával, amit sohasem felejt el padtársának.


Edward

A másodpercmutató kínzó lassúsággal haladt körbe a számokon. Edward úgy érezte, már nem bírja sokáig. Eddig mások gondolatai kergették szinte őrületbe, most a sajátjai. Képtelen volt felfogni, mi történhetett vele és az ésszerű gondolkodásával. Eddig annyira kiegyensúlyozott és stabil volt, most pedig úgy viselkedik, akárcsak egy tinédzser.

 Mérgesen felsóhajtott a bekövetkezett változások miatt, mire padtársa ráemelte tekintetét. Edward belenézett abba a gyönyörű barna szempárba, s megszűnt körülötte a világ. Edward számára az idő múlása már nem számított. És sietnie sem volt többé értelme. A lány pillantása magával ragadta, s szinte követelte, hogy maradjon vele, kövesse. Edward Cullen életében először ijedt meg gondolataitól, érzéseitől. Kényszerítve ugyan, de pillantása ismét a füzetére esett. Szeme sarkából látta, hogy Bella arcán egy másodperc tört részéig csalódás suhant át, ám hamar rendezte arcvonásait, és ismét a magára erőltetett álarcában tündökölt. Edward ebben a pillanatban értette meg Alice reggeli szavait: a gyom is virág, csak még senki sem fedezte fel a szépségét. És Edward Cullen tudta, őt is utolérte a végzete.


Alice

Alice Cullen mérhetetlenül bosszúsan ült férjével spanyol órán. Nem értette, fivére miért nem lép. Itt a lehetősége, és nem használja ki. Alice tudta, Bella az igazi Edward számára. Már akkor érezte, amikor a lány megjelent a látomásaiban. Mindenki előtt sikeresen titkolta látomásait, senki sem tudott róluk a családjában. Kezdetben csak a lány megérkezését látta Forks-ba, később azonban egy-egy pillanatkép is bekúszott elméjébe, amikben Edward és Bella szerepelt. Alig bírta kivárni a mai napot, hogy fivére végre találkozhasson a végzetével. Néha-néha már eljátszadozott az esküvőjük gondolatával is, most azonban csalódnia kellett. A közös percekről szóló látomásai eltűntek, tehát fivére döntött. És Alice Cullen nem tudta elhinni, hogy lehet valaki ennyire mazochista.


Bella


Bella Swan első napja ennél szörnyűbben már nem is telhetett volna. Miután kicsengettek első órájáról, padtársa szélviharként távozott a teremből, ezzel kissé elszomorítva őt. De mégis mit vártál? – korholta le magát, majd elindult megkeresni a második órája színhelyét. Szerencsétlenségére a nemrég beszólt diákok közül párnak közös órája volt vele. Úgy tett, mintha nem hallaná a sértegetéseket, és megindult a leghátul található üres pad felé. A fiúk látszólag jól szórakoztak, hisz a tanár bejöveteléig köszörülték a nyelvüket rajta.

Bella amennyire csak tudott, lecsúszott a székén, hogy senki se lássa a kibuggyanó könnycseppeket, melyek fájdalmasan gördültek le arcán. Látszólag úgy tett, mintha nem érdekelnék a bántó szavak, a szívét azonban még jobban megsebezték. Minden egyes szó beleivódott bőrébe, melyektől már sohasem szabadulhat meg. Minden egyes szó kísérteni fogja éjszakánkét, lehetőséget sem adva a feledésre.

 Óra végére sikerült visszanyernie álarcát, s a csengőt követően úgy haladt következő célállomása felé, akárcsak egy robot. Itt sem fogadták szívélyesebben, mint a többi óra előtt. Bár már meg sem lepődött rajta. A nap hátralévő része így telt számára ebédig.

Beállt az ebédlőben lévő sorba, és azért könyörgött, hogy senki se szúrja ki. Mikor sorra került, csak egy almát és ásványvizet vett magának. Nem volt étvágya. Egyszerűen csak mennie kellett valahová. Nem akart bemenni a terembe, mert ott hamar felfedeznék a bántalmazók. Arra gondolt, itt az ebédlőben talán mindenki a barátaival van elfoglalva, így észre sem veszik őt. De tévedett. A következő pillanatban erős lökést érzett az oldalán, amitől elesett, így a tálca kiesett a kezéből, s az ebédje elgurult a földön.

- Ott is a helyed, a földön – kiáltotta el magát valaki, amitől az egész ebédlő visszhangzott a nevetéstől.

 Alice

Alice Cullen nem bírta tovább. Képtelen volt elviselni ezt a förtelmes helyzetet. Már épp állt volna föl, amikor egy kéz visszarántotta. Értetlenül nézett rá fivérére.

-  Ne avatkozz bele! Nem akarunk feltűnést, igaz? – engedte el a kezét Edward.

- De hát hogy nézheted ezt ölbe tett kézzel? Na és ti? – nézett rá az asztalnál helyet foglalókra, kik lesütötték szemüket.

- Nem tehetünk mást. Nem okozhatunk feltűnést – válaszolta alig hallhatóan Rosalie.

Alice még sohasem érezte magát ennyire idegesnek. Mérhetetlen csalódást érzett családja iránt. Inkább megfutamodnak, minthogy segítsenek egy szegény lányon. Tényleg ennyire szívtelenné váltak? – kétségbeesetten kérdezte magától. Majd megszakadt a szíve, amikor látta, hogy a földről felvevő Bella elől elrúgják az almáját. Legszívesebben ugyanezt tette volna azokkal a szemetekkel is, hogy érezzék, milyen is a szenvedés. De nem tehette. Nem engedték meg neki.

Edward

Edward fájdalommal telve nézte a helyet foglaló lányt. Legszívesebben ő is azt tette volna, mint Alice, de nem volt joga hozzá. Nem sodorhatta veszélybe a családját. Pedig oly szívesen felállt volna, és megölte volna azt a kis senkit, aki gúnyt űzött Bellából, csak azért, hogy mindenki lássa, a lány nincs egyedül. De e helyett ülve maradt, és csak nézte az eseményeket. Kedve lett volna ordítani, de most csak sóhajtásra volt lehetősége. Miért nem mentem meg? – tette fel magának a költői kérdést.

Ugyanebben a pillanatban egy másik asztalnál is felsóhajtottak. Miért nem ment meg valaki? – kérdezte magától kétségbeesetten a lány.

Bella

Az ebédlőben történtek után Bella Swan örömmel értesült a hírről, miszerint az utolsó órája elmarad, így hazamehet. Szélsebesen távozott az iskolából, és a parkolóból is. A hazavezető úton abban reménykedett, hogy Charlie nem ment haza ebédelni, mert most képtelen lett volna megjátszani magát. Még szüksége volt pár órára, hogy rendbe szedje magát. Megkönnyebbülten látta, hogy apja kocsija nincs a felhajtón, tehát egyedül lehet otthon.

Kisebb-nagyobb bajjal leparkolta a kocsiját, felsietett a lépcsőn, kinyitotta a ház ajtaját, majd bevágta maga mögött. Az ajtó mentén hanyatlott le a földre, s végre kitört belőle, amit eddig elnyomott. A sós könnycseppek szépen-lassan folydogáltak lefelé arcán. Hisz az élet nehéz perceiben a sírás olyan, mint az eső a csontszáraz földnek. Életmentő. És Bella Swan ezt már réges-rég megtanulta.