6.fejezet- A segítő kéz

Sziasztok, sziasztok :P Itt is a fejezet. Kicsit happy-sebbre vettem a figurát :P Muszáj volt Emmett, már nem bírtam nélküle tovább :D És 1 bejelenteni való:  Mivel az utóbbi fejezeteknél eléggé megcsappant a komik száma, így nem marad más választásom, komihatárt kell bevezetnem. Az RO-k száma nő, de a komik fogynak. Sajnálom, de próbáljátok megérteni az én helyzetemet is. Szóval a következő fejezet csak 13 komi után érkezik.    

       Bella szemszög:

Az aranysárga szempár tulajdonosa nem szólt semmit, csak együtt érzően átnyújtott egy zsebkendőt nekem. A lány szépsége már az első pillanattól fogva elkápráztatott, de a vízcseppek végiggördülése hófehér bőrén, még inkább arra emlékeztetett, mennyire szánalmasan is mutathatok egy ilyen gyönyörűség mellett.

A zsebkendő teljesen szétázott a kezem között, apró darabjaira hullt, akárcsak én. Talán a sors iróniája lehet? Lehetséges. De mit számít már? Érdekel egyáltalán bárkit is? Tulajdonképpen már engem sem foglalkoztat. Most tényleg azon filozofálok, amivel igazándiból nem is kellene törődnöm? Hisz csak hagynom kellene magamat elsorvadni.

Kényszeredetten felkacagtam, arra a tényre gondolva, hogy lassan de biztosan, az őrület felé sodródom. Hiszen pszichológiai eszmefuttatásokat végzek éppen magamról. A nevetésem csak nem akart véget érni, sőt, még hangosabbá nőtte ki magát, mintha csak párhuzamot vonna köztem, hogy „hé, figyelj csak, én is itt vagyok, és ugyanolyan, akárcsak te”. Tényleg kezdek szánalmassá válni.

 Pillantásom az előttem térdelő lányra esett, ki aggódóan nézett rám. Komolyan aggódik értem? Vagy lehet, hogy csak beképzelem az egészet?

- Te vagy Superwoman? – tört ki belőlem ismét a nevetés. Olyan vicces volt fekete felsőjében, aminek közepére totálisan beleillett volna egy nagy s betű. Az idegen nem válaszolt, csak szomorúan megcsóválta a fejét.

- Gyere, hazaviszlek – próbált felhúzni a földről, de én makacsul ragaszkodtam ülőhelyemhez.

- Ne már! Maradjunk még egy kicsit, és játszunk! Építesz velem várat? – túrtam bele a mellettem található kis kupac sárba, szinte gyermeki izgatottsággal.

- Nem lehet. Haza kell menned, különben megfázol – próbálkozása ismét kudarcba fulladt. A sár valahogy sokkal érdekesebbnek tűnt, mint ő.

- Menj, én maradok. Már megszoktam, hogy egyedül játsszak. Kiskoromban is mindig elzavartak a többiek, miért számítottam rá, hogy most más lesz? – az utolsó mondatot inkább költői kérdésnek szántam, így nem is vártam rá választ. Kezeimmel elkezdtem megformálni az épületem alapját.

- Tudod mit? Már jó hosszú ideje úgysem csináltam ilyesmit – csatlakozott hozzám Superwomanem. Kissé elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez a gyönyörű lány éppen velem építsen sárból várat, így akaratlanul is néha-néha felpillantottam, hogy megbizonyosodjam róla, tényleg itt van, nemcsak a képzeletem szüleménye.

- Miért segítesz nekem? – kérdeztem tőle hirtelen, mikor már a toronynál jártunk.

- Mondtam, már nagyon régen csináltam ilyet. Tulajdonképpen, be kell vallanom, sokkal jobb móka, mint amire emlékeztem- eresztett meg felém egy mosolyt. Eddig is elképesztően gyönyörű volt, de ebben a pillanatban még káprázatosabb lett.

- Nem erre gondoltam. Miért álltál meg segíteni nekem? Senki sem tette – néztem mélyen szemeibe, hogy láthassam pontos érzelmeit, és hogy tudatosítsam vele, kíváncsi vagyok az indokra.

- A régi énemre emlékeztettél. Egy összetört, kiszolgáltatott énemre – hajtotta le gyorsan fejét, gondolom, szégyellte gyengeségét. Ezt nem tudom elhinni. Hogy lehetséges, hogy ezt a lány valaha bárki is bántotta? Hisz ő pontosan olyan volt, amilyenek az iskola népszerű lányai szoktak lenni.

Ahogy jobban végignéztem rajta, annyira ismerősnek tűnt. Bárcsak tudhatnám, honnan is. Lehet, egy reklámban láttam már. Elképzelhető.

- Kész – csendült fel mellettem megmentőm hangja, ami visszarángatott a valóságba. A vár tényleg teljes valójában előttünk pompázott. Még soha életemben nem láttam ennyire tökéletes alkotást, ami az én kezem közül került volna ki. Persze, ebben érdeme van a titokzatos idegennek is.

- Most már hazavihetlek? – kérdezte reménykedve. Eddig teljesen kizártam a külvilágot, így nem vehettem észre, hogy ruhám teljesen átázott, térdem pedig erősen lüktet. Végül is csak nem maradhatok itt örökké, de az biztos, hogy nem fogom kihasználni ennek a lánynak a nagylelkűségét. Már eddig is túlságosan közel engedtem magamhoz. Annyira nem bízhatok meg benne, hogy beszálljak az autójába.

- Köszönöm, nem szükséges. Itt áll a kocsim nem messze- küldtem felé egy mosolyt, hogy mégse tartson annyira bunkónak. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, de a térdembe nyilalló fájdalomra nem gondoltam, így visszahanyatlottam az előző pozíciómba.

- Én úgy látom, mégiscsak szükséged lenne egy kis segítségre – nyújtotta felém kezét, én pedig úgy néztem rá, mint az egér a kígyóra, megbűvölve. Néhány másodpercnyi habozás után elfogadtam, ő pedig felsegített, majd a vállamat átkarolva próbált megtartani, számomra meglepetésként, sikeresen. Hogy lehet ennyi erő benne?

- Mit szólnál, ha előbb bevinnélek a kórházba? Carlisle biztosan megnézné a lábad, Bella – az utolsó szavára felkaptam a fejemet. Tényleg a nevemet mondta ki?

- Honnan tudod a nevemet? – néztem rá meglepetten, de ő egyáltalán nem tűnt feszültnek a kérdésemtől.

- Edwardtól. Edward a fogadott testvérem – hirtelen egy ebédlői kép kúszott az elmémbe. Hát persze! Innen ismerem a lányt, a suliból. Edward beszélt neki rólam? De hát miért? Lehet, hogy… Ne képzelj bele dolgokat, Bella! Csak egyszerűen megemlített, és kész. Pont. Lépj túl rajta!

- És… öm…Edward…szóval… - a lány kíváncsian várta mondandómat, én pedig elpirultam. Most tényleg ennyire hülyét csinálok magamból? Nem hiszem el.

- Már nem láttam néhány napja. Jól van?- nyögtem ki végül, de arcom már szabályosan lángolt. A lány csak felkacagott, és megindult velem a néhány méterre parkoló autójához. Máskor ilyen esetben már rég tiltakoztam volna, hogy jobban szeretnék a saját kocsimmal menni, de már eddig is teljesen leégettem magam előtte. Holnap legfeljebb majd gyalog jövök suliba. Nem nagy szám! Kibírom.

- Tüdőgyulladása van – csendült fel mellettem a lány csilingelő hangja. Először meglepődtem, hisz azt hittem, már nem is fog válaszolni, de utána aggódni kezdtem. Mi van, ha nagyon súlyos? Elég legyen már, Bella! Mit aggódsz te érte? Állítsd le magad, ha nem akarod, hogy a szíved kiessen a helyéről.

- De Carlisle szerint már jobban van. Jövő héten már jöhet is. Tudod, Carlisle, az amolyan fogadott apánk, és orvos. Örökbefogadott minket a feleségével, Esmével – megkönnyebbülten felsóhajtottam, és reménykedtem benne, hogy Edward testvére nem vette észre. Mennyire ciki lenne már, ha rájönne, hogy érdeklődöm a bátyja iránt? Biztos röhögő görcsöt kapna.  Hisz Edward egy félisten, én meg… Rólam inkább ne is ejtsünk szót.

- Hogy hívnak? – kérdeztem meg tőle félénken, hiszen szégyelltem magam, amiért korábban nem érdeklődtem a neve felől.

- Rosalie.

        Edward szemszög:

Éreztem, ahogy a napsugarak élvezettel játszadoznak arcomon. Nagy nehezen kinyitottam szemeimet, de a fény rossz hatással volt retináimra, így időbe tellett, míg hozzászoktam. Mire rendeztem vonásaimat, a fejfájás is utolért. A francba! Mi a fészkes fene történt, és hogy kerültem ide?

 Az emlékek szép lassan kúsztak be elmémbe. Tényleg én gyilkoltam le azt a tömérdek mennyiségű állatot? Tényleg én támadtam rá Alice-re? Tényleg én vertem péppé Mike Newtont? Oké. Mégis mi a franc történt? Próbáltam visszaemlékezni az indokokra, a pontos eseményekre, de csak képkockák jutottak a jelenetekből. Egy dologban azonban biztos voltam: valami közük volt a történéseknek Bellához. 

Nagy nehezen feltápászkodtam a jéghideg földről. Az egész terület visszhangzott, és a háttérből víz csobogása volt hallható. Aha, tehát egy barlangban vagyok. Ez nagyszerű. A bejáratot egy nagy sziklával zárták el, de hagytak néhány centimétert a napfény bejutásának. Csak tudnám, hogy kerültem ide.

 Annyira zavaros volt minden. Emlékeztem rá, ahogy az erdőben futok, és két vámpír követ, dehogy kik, az nem derült ki az emlékeimből. A francba! Így hogy fogom megtalálni őket? Mindenesetre először is ki kell jutnom innen. 

A fejemben lüktető fájdalom kezdett lecsillapodni, ezért legalább hálás lehettem. Másodpercek alatt a szikla előtt álltam, készen rá, hogy eltakarítsam az útból.

- Szia, öcsi – csendült fel a szikla túloldalán egy ismerős hang, de olyan volt, mintha milliméterekre állna tőlem.

- Emmett? –a hangom reszelősen csengett, és a visszhangnak köszönhetően, nemsokára ismétlést kaphattam belőle.

- Ki más lenne, öcsi bogyó? – magam előtt láttam a szokásos önelégült vigyorát.

- Mielőtt elolvadnál magadtól, segítenél kijutni? – a hangom kezdett a régivé válni. Fivérem öblös nevetése máskor talán idegesített volna, de most én is viccesnek találtam a helyzetet. Nem gyakran fordult elő eddig, hogy tőle kérjek segítséget. Talán a sors iróniája, hogy pont ő talált rám. Vagy a családomé.

- Nem lehet, öcsike. Nem emlékszel rá? Mi zártunk ide be – alig bírtam felfogni az imént hallottakat. Mi az, hogy mi? És ki az a mi?

- Esetleg elmagyaráznád érthetően? – próbáltam nyugodtnak mutatkozni, de a düh és az értetlenség keveredése betöltötte a lelkem. Emmett felsóhajtott, és elmesélt mindent az elejéről. Néhány helyen felszisszentem, néhány helyen elakadt a lélegzetem, már nem mintha szükségem lenne rá.

- És biztos, hogy én voltam az? – az igazság még szörnyűbbnek tűnt így, hogy minden egyes részletet ismertem. Sok emlékképem kiegészült a fivéremtől kapott információk által.

- Hát, ha csak nem akad még egy vegetáriánus vámpír, aki zseléfüggő, tisztaságmániás, Bella őrült, és nem hord izompólókat és csípőnadrágokat, akkor sajnos te voltál – még a színpadias sóhajtását is hallottam. Ezekért a jelzőkért, ha egyszer kikerülök innen…

- És mióta is vagyok itt?

- 168 órája kb. De tudod, hogy sohasem voltam jó matekból- egy hét. Jézusom! Tényleg elmebeteg lehettem, ha eddig tartottak itt Jasper által. De nem volt más választásuk. Muszáj volt kiürülnie a vérnek a szervezetemből, hisz az utóbbi időben túlságosan is a rabjává váltam.

- A többiek? – feltűnt, hogy nem hallom egyikük hangját sem.

- Alice és Jasper pár órája mentek el, mert Jasper már teljesen kimerült. Carlisle szerint elég volt ennyi idő számodra. Rose bébi, Esme, és Carlisle otthon vannak. Engem küldtek ide, hogy vigyázzak rád, mert senki sem volt hajlandó elviselni a szájszagod. Látod, mindent a családért. Amúgy a szívszerelmed jelen pillanatban Rosalie-val van, hála Alice néhány perccel ezelőtti sms-ének.

- Rosalie-val? Megőrültetek? Hamburgert fog belőle csinálni. És mit is keres tulajdonképpen Bella közelében? Mellesleg nem a szívszerelmem – mormogtam a végén. Jó, lehet, hogy az eleje túlságosan is aggódós feelingűre sikerült.

- Hát persze! Én meg Jackie Chan vagyok. Amúgy mit is eszel rajta annyira?

- Nem hiszem, hogy pont veled fogom megbeszélni a lányokkal való kapcsolatomat – kezdtem el morogni. Miért pont őt szabadították rám? Esküszöm, még Rosalie lecseszését is jobban elviseltem volna ennél. Bár kétségtelenül megérdemlem a kínzást, ez igaz.

- Akkor sajnálatos módon letört a körmöm, és nem segíthetek neked- hallottam, ahogy behemót háta a sziklának ütközik. Csak egy hisztis picsát ne, kérlek!

- Jól van- sóhajtottam fel idegesen. – Ha hazaérünk, részletesen beszámolok neked mindenről, amire csak kíváncsi vagy. Most pedig segíts már! – Keltem ki magamból a végére. Emmett egy okés-zsokéval elintézte a dolgot, és megragadta a szikla szélét azon az oldalon, míg én ezen. Néhány másodperccel, és néhány mozdulattal később, már az egész testemet betöltötték a napsugarak.

- Csá, öcsi – vágott hátba Emmett, aminek a legyengült szervezetem nem örült annyira. Hamarosan egy vadászatot is be kell iktatnom.

- Én így is elfogadlak, csakhogy tudd – nézett rám Emmett plázacicásan, miközben a szempilláit rebegtette.

- Megártott a napfény, vagy mi van? Kisütötte a nap a maradék agysejtjeidet is? – elmém kezdte egyre nehezebben viselni a hülyeségeit. Ez egy idő után nem fáj az embernek? Vagy az ő esetében a vámpírnak?

- Nézd, mindenki más zenei stílust szeret, nem lehet mindenki egyforma.  Örülök neki, hogy te felvállalod magad. Büszke vagyok rád. És Esmé is szívesen fogja fogadni a választottadat, hívják őt akár Kellan-nak vagy Taylor-nak – ölelt át szorosan, én pedig minden erőmet összeszedve, ellöktem magamtól. Azt hittem, én őrültem meg, de úgy látszik, másnak is szüksége lenne pszichológusra a családban. 

Pillantásom a cipőmre esett, és észrevettem, hogy nem az enyém. A farmer se az volt rajtam, amit akkor viseltem, mikor elmentem Bellához. Tehát átöltöztettek. Tekintetem felkúszott a pólómra, és ebben a pillanatban értelmet nyertek Emmett szavai. Ő is rájött, hogy leesett a tantusz, így egy ezer wattos mosoly kíséretében futásnak eredt. Habár teljesen legyengültem, de a becsületem nem engedte, hogy ennyiben hagyjam. Így utána eredtem, az I love Justin Bieber-es pólómban.