7.fejezet - Otthon

És igeeeeeeeeeeeeeen, megjöttem :D Látjátok, tudtok ti, ha akartok :P   Cicc-em nyitott 1 blogot, ahová én is becsatlakoztam, ezért kellett ennyit várni a frissre. Kicsit elmerültem a zeneszövegekben :D Ha vkinek van kedve, nézzen be :P link    

Azaz Edward&Emmett-es kép :D A rózsaszín ingre képzeljétek az I láw JB-t :D

        Bella szemszög:

- Ez bizony rándulás – hümmögte maga elé Dr. Cullen, miközben végigmustrálta a röntgenfelvételem. 

Rosalie ellentmondást nem tűrően rángatott be engem az apjához, a folyosón sorban álló emberek szúrós pillantásai ellenére is. Dr. Cullen megvizsgálta az immáron bedagadt térdemet, majd elküldött röntgenre, mindezt soron kívül. 

Elég kellemetlenül éreztem magam, hisz én is elítéltem eddig azokat, akik ilyen módszerrel jutottak be az orvosokhoz.

- Hideg borogatás, sok-sok pihenés, szükség esetén fájdalomcsillapító. Erre a hétre kiírlak az iskolából, és ha bármilyen panaszod is lenne, hétfőn gyere vissza – mosolygott rám, majd odament az asszisztenséhez. Gondolom, elintézni a szükséges papírokat.

- Erre igazán semmi szükség. Tudok iskolába menni – morogtam az orrom alatt, de szerencsétlenségemre Rosalie meghallotta.

- Elég makacs vagy, tudod-e? Hisz még lábra sem tudsz állni. Úgy látom, lesz mi, ami lekösse majd az öcsikét – kacagott fel harsányan. Örülök, hogy ennyire szórakoztató vagyok.

- Tessék, itt az igazolásod – nyomta a papírt a kezembe Dr. Cullen, és miután aláírtam mindent, végre távozhattam a kórházból. Persze Rosalie-val az oldalamon.

 A házunkig az utat csendben tettük meg. Ő sem szólalt meg, és én sem erőltettem a beszélgetést. Egyrészt örültem, hogy végre valaki foglalkozik velem, de másrészt ez meg is rémített. Nem volt tapasztalatom a kapcsolatok terén. Mellesleg, ha elkezdek hiú ábrándokat kergetni, akkor újból csalódás fog érni. Mindig ez történik. Miért lenne ez másképp? Ez az én sorsom. A szenvedés, a magány.

- Megjöttünk – csendült fel mellettem Rosalie hangja. A házunk előtt álltunk, és meglepő módon a kocsim a felhajtón volt.

- Hát ez? – Mutattam az autómra. Nem válaszolt, helyette inkább kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtómat.

- Köszi – motyogtam zavartan, miközben nagy nehezen kikászálódtam a járműből. Meglepett a kedvesség, így a felém nyújtott kezét már nem is fogadtam el. Ne reménykedj Bella, ne reménykedj! – korholtam le magam. 

Csigalassúsággal elbotorkáltam az ajtóig, de a kulcsom sehol sem találtam.

- Ezt keresed? – lengette meg szemem előtt a kulcsot, amit kikaptam a kezéből. 

A zár pattant, az ajtó kinyílt. Elvettem tőle a táskámat, átléptem a küszöböt, s szembefordultam vele.

- Öm… köszönök mindent – feleltem zavartan. Kényelmetlenül éreztem magamat, amiért ennyire hálátlannak tűnhetek.

- Nincs mit. Hát akkor… szia – küldött felém egy mosolyt, majd a kocsijához ment. 

Látszott rajta, hogy vívódik, hogy valamit akart még mondani, de nem tette. Bizonyára akkor mégsem lehetett annyira fontos.

 Bezártam az ajtót, s hátamat neki vetve felsóhajtottam. Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbült, vagy vágyódó sóhaj volt-e.

               Edward szemszög:

- Hol voltál eddig? Már vagy öt órája várok rád – küldtem egy önelégült vigyort Emmett felé. Miután távoztunk a barlangtól, egy kis fogócskát követően, sikeresen lealáztam Emmettet bunyóban. Azután mindketten vadásztunk egyet, majd az idióta kitalálta, hogy versenyezzünk a házunk előtt található erdőig. Természetesen én nyertem, bár nem is számítottam másra, így megkapja majd a büntetését.

- Fogd be – lökött oldalba. Sohasem tudta elviselni a vereséget.

- Már alig várom, hogy láthassalak – az arcomon egy ezer wattos mosoly éktelenkedett.

- Ha nem fogod be, szétverlek – morgott rám, de ismertem már annyira, hogy tudjam, ez csak a duzzogása.

- Befejeztem – egyelőre – tettem hozzá magamban. – Végre hazamehetnénk?

- Menjünk – zsörtölődött tovább, de futásnak eredt.

- Jól van, na, majd legközelebb te nyersz – simiztem meg a haját, majd könnyűszerrel leelőztem. Be kell vallanom, imádtam húzni Em agyát. 

Már csak pár méterre volt a házunk, amikor kicsapódott a bejárati ajtó, s egy hurrikán söpört végig előttem, végcélként nekem csapódva.

- Szia, Alice – öleltem át húgomat.

- Velem ne is foglalkozzatok, én nem is számítok – suhant el mellettünk durcásan Emmett.

- Te hülye, soha többé ne csinálj ilyet – kezdte el mellkasomat ütlegelni húgom.

- Jasper, ez nagyon gyerekes volt. Nem rád vall– forgattam meg szemeimet, s szép lassan lefejtettem magamról Alice ujjait.

- Jasper Hale, ezért még meglakolsz – suhant be a házba dühösen a kis pöttöm. Nevetve követtem őt, a többiek pedig már a nappaliban voltak. Kivéve Carlisle-t és Rosalie-t.

- Edward – borult a nyakamba Esme. – Úgy aggódtunk érted.

- Semmi szükség rá – öleltem vissza, aztán elengedtük egymást.

- Jasper – biccentettem fivérem felé.

- Edward – viszonozta gesztusom. – Sajnálom az előbbit, de Emmett kényszerített rá.

- Persze – kezdett bele az említett. – A végén még arra is kényszeríteni foglak, hogy smárold le a kis pindur pandúrt. Saját akaratod van, elvégre férfi vagy. Vagyis remélem. Ugye férfi vagy? Mert bírom a transzikat meg minden, de akkor néhány alkalommal félreértelmeztem a pillantásod.

- Aú – kapott a fejéhez, ahová Alice lekevert neki egyet. – Engem csak Rose bébi verhet, világos?

Ebben a pillanatban le is parkolt a ház előtt az említett, majd kecsesen belépdelt az ajtón.

- Szia, Edward – üdvözölt, aztán letelepedett a kanapéra.

- Nem hiszem el, hogy nem tetted meg – nézett rá szúrósan Alice, s a gondolataiból ki is derült, miről van szó.

- Nem tehettem. Te nem láttad az arcát. Még egy sorozatgyilkostól sem félt volna annyira, mint tőlem. Megrémisztette a kedvesség. – Idézte fel a Bellával töltött perceket, szándékosan számomra, mivel tudta, hogy a gondolataiban kutatok. Ennyire átlátszó lennék? Muszáj látnom őt. Muszáj hallanom a hangját.

- És mégis ezt hogy gondoltad? Beállítasz hozzá, és ő szívélyesen behív, még ha idegen is vagy számára? – Kért számon Alice. Szóval látta előre, mit tervezek. De idegesítő egy család ez.

- Ráadásul tüdőgyulladásod van – szólt közbe Rosalie. Felidézte a beszélgetés ezt a bizonyos részét.

- Kösz szépen – morogtam az orrom alatt.

- Nincs mit. Tudod, egy szőke nem lehet egyszerre szép és okos is. Ezért választanom kellett.

- És milyen jól választott – ült le vigyorogva mellé Emmett. Jaj, ne, csak nehogy elkezdjenek nyáladzani, mert kidobom a taccsot. Persze csak képletesen.

- Lenyugodnátok? – Dörrent ránk Alice. – Elfelejtettétek, hogy itt vagyok nektek én? – Villantotta fel legbájosabb mosolyát. 

13 komi :P