4. fejezet- A düh néha erősebb mindennél

Sziasztok. Itt a kövi feji. Nem oan lett, amihez szoktatok. Itt is a fájdalomé a főszerep, de más formátumban. A fejezetre kicsit hatott, hogy egész héten Kesley Cole könyvsorozatát olvasom :D Jó olvasást :)




Music Playlist at MixPod.com

  

1 héttel később...

 ( Alice)

Alice Cullen fékezhetetlen dühvel robogott le a kúria lépcsőjén, nyomában Edwarddal. A fiú vállon ragadta pöttöm húgát, s maga felé fordította.

- Jaspert már teljesen kikészítik a folyamatos hangulatváltozásaid. Miért nem tudsz túllépni rajta? – Edward ingerülten felsóhajtott, majd elengedte a lányt. Arcán a feldúltság jelei suhantak át, utat törve ezzel az újbóli kegyetlen vadászat lehetőségének. A fiú az elmúlt napokban lobbanékonnyá vált, a benne rejtőző vadállatot újra és újra felszínre eresztve. Bár kétségtelenül hozzájárult higgadtsága elvesztéséhez az is, hogy Jasper képtelen volt kordában tartani képességét, ezzel még ingerlékenyebbé téve Edwardot.

- Megint láttam – suttogta elfúló hangon Alice. A fiú teste görcsbe rándult, izmai megfeszültek a fekete rövid ujjú póló alatt. A házra csönd telepedett, az emeleten tartózkodók is lélegzetvisszafojtva várták Edward reakcióját. Alice hátrált pár lépést, de tudta, milyen csekély távolság ez egy felbőszült vámpír számára.

 Edward aranysárga szemei immáron feketében pompáztak, félelmet kiváltva ezzel húgából. Jasper hirtelen tűnt fel felesége mellett, testével védve őt az esetleges támadás ellen. Edward ingerülten húzta fel felső ajkát, megcsillogtatva ezzel gyilkos fegyverét. 

A fiú az utóbbi időben kiszámíthatatlan volt, egy időzített bomba. A Bellát ért folyamatos impulzusok kezdték elvenni eszét, a tehetetlensége kezdte az őrület határára taszítani őt. Elméje kezdett felbomlani, és ezen nem segítettek Alice oly gyakran ismétlődő látomásai. A légkör pattanásig feszült, a vadállat végleg felszínre tört. 

Edward elindult Alice felé, aztán megtorpant. A vörös köd néhány másodpercre felszállt agyáról, megrökönyödésre késztetve szándékától. Fájdalmas pillantást vetett húgára, majd az ajtóval mit sem foglalkozva, távozott a házból. Mert néha a szörny tudja, hogy szörny.

         ( Alice)

- Nem bántott? – kérdezte tőlem aggódón Jasper. Szólásra nyitottam szám, de szavak nem távoztak belőle. Az előbbi rémület még mindig kihatással volt a beszélőképességemre. 

A többiek leszáguldottak az emeletről. Mindegyikük arcáról hitetlenség tükröződött a külvilág felé. Hirtelen üvegcsörömpölés csapta meg fülemet, mire a többiekkel egyetemben a zaj iránya felé fordultam, de nem az állt az ajtóban, akire számítottam.

- Itt meg mi történt? – kérdezte hitetlenkedve Carlisle, miközben a rémült Esme mellé állva, átfogta vállát, mintegy nyugtatásképp.

- Ed…Ed…ward – nyögtem ki szaggatottan. A hangok még mindig hadakoztak ellenem, de ha háborút még nem is, de csatát sikerült nyernem ellenük. Carlisle szomorúan meredt maga elé. Nagyon nehéz volt feldolgoznia, hogy a fia, akit ráadásul elsőként változtatott át, szörnnyé vált.

- Mi volt a kórházban? – tette fel a kérdést Rosalie, aminek a válaszára az egész család annyira várt. Még Emmett sem poénkodott.

- Nagyon súlyosak a sérülései – hajtotta le a fejét Carlisle.

- Túléli? – Esme kétségbeesetten nézett föl férjére, szemében a „Kérlek, mondd, hogy a fiam nem gyilkos!” kifejezés tündökölt.

- Lehetséges. Mindent megteszek, amit csak tudok – Carlisle megszorította felesége kezét, mintegy biztatásképp.

- Ez akkor sem mehet így tovább! – Szólalt fel férjem.

- Jaspernek igaza van – hallottam meg valaki hangját, de az érzékeim kezdték felmondani a szolgálatot.

- De Edward a testvérünk, és…

A hangok kezdtek egybefolyni, a külvilág semmissé válni. A képek magukkal rántottak a mélybe, egy szörnyű utazásra csábítva ezzel engem, ami ellen nem tiltakozhattam.

- Elmegy hozzá – suttogtam elfúlón, majd egy újabb képkocka jelent meg előttem, ismét a hullámvasútra invitálva.

      ( Edward)

A vörös köd teljesen ellepte elméjét, a vadállat átvette az irányítást teste fölött. A szörnynek csak egyetlen célja volt: hogy megpillantsa társát. Szüksége volt rá, látnia kellett. A szörnyet ő éltette, Bella. A lány, aki csakis az övé. Edward egy röpke mozdulattal felugrott a fára, ami az utóbbi napokban törzshelyévé vált. Erről a fáról kilátása nyílott a lányra, s miután Bella elaludt, a nyitott ablakon át be is lopódzott hozzá. A szörnynek muszáj volt éreznie az illatát, hogy elhiggye: tényleg létezik. 

Bella egy szál bugyiban és pólóban lépett be a szobájába, a nyakán lévő vízcseppekből Edward megállapította, hogy nemrég zuhanyozhatott. A lány, kezében az oly gyakran használt eszközével, leült az ágya szélére. Edward tudta, hogy mi fog következni nemsokára, de képtelen volt pillantását levenni a lányról. A szörnyet megigézte társa szépsége.

      ( Bella)

Bella Swan számára ez a nap is ugyanúgy telt, akárcsak az elmúlt hét. Reggel kínkeservesen felkelt, elvégezte teendőit, aztán elhajtott az iskolába, ahol a napi impulzusai fogadták. Megint végighallgathatta, mennyire visszataszító, végignézhette, ahogy mások nevetgélnek a barátaikkal, míg neki csak az üres szék jutott maga mellett, vagy egy-egy elgáncsoló láb a folyosón. Ilyenkor általában a helyzetet még tetőzték is azzal, hogy elszórták a holmijait, vagy egyszerűen csak a kukában landoltatták őket. Jéghideg tekintettel feltápászkodott a földről, összeszedte a dolgait, majd távozott a helyszínről. 

A tesi órák még szörnyűbbek voltak számára, mint a többi. Mivel a koordinációs képessége amúgy sem működik rendesen, ráadásul még rá is tesznek a többiek egy lapáttal, így minden testnevelés órán biztosított számára 1-2 kékfolt. Megtörhetetlenként tűri, ahogy a röplabda a fején pottyan, vagy amikor „véletlenül” ellökik. Órák előtt kénytelen a WC-ben átöltözni, az öltözőben ugyanis újabb támadásokra számíthatna, akárcsak első alkalommal, amikor eltűntették a ruháit. 

Romhalmazként tér haza az üres lakásba, ahol végre nem kell megjátszania magát. Charlie miatt sem kell aggódnia, hogy esetleg lebukna előtte, hisz apja annyira el van foglalva a munkájával, hogy szinte otthon sincs. Így hát otthon egyedül lehet, magányosan. 

Bömböltetve hallgathatja a zenét, hogy a ritmus elvonja figyelmét átkozott életéről. Éneklés közben elhitetheti magával, hogy minden rendben, tudom kezelni a helyzetet, de egyre gyakrabban kell kontrollálnia magát. Az összes fájdalma, melyet élete folyamán szerzett, dühvé alakult át benne, ami egyre jobban ki akar törni belőle. Egyre jobban a felszínre kívánkozik, hogy megmutathassa: én is tudok kegyetlen lenni. Bella nem tudja, meddig képes még rajta uralkodni, de szép lassan felemészti őt. Ezért is kezdett bele ismét a régi, jól megszokott tevékenységébe. Fürdés után szokta alkalmazni, mint ahogy ma este is ezt teszi. A zuhanyozást letudva, rögtön a szobájába vette az irányt, kezében régi barátjával. Az ágy szélén megpihent kissé, majd laptopjához lépkedett, amin maximum hangerőre véve, elindította a zenét. 

Ehhez az alkalomhoz illő muzsikát választott. Pink: Fuckin perfect című dala már az első pillanatban magával ragadta. Végre valaki, aki kimer lépni az átkozott tökéletes világból, és felmeri hívni mások figyelmét, mi is történik igazából ezen a kibaszott bolygón. Igen, Bella Swan kezdett obszcén szavakat alkalmazni, dühe már annyira átjárta testét. Szüksége volt némi enyhülésre, különben megőrült volna. Vissza letelepedett az ágyára, és felemelte pengéjét. A fény megcsillant rajta, ezzel még lenyűgözőbbé téve Bella számára.

- Hát, szia – suttogta eszközének. Ő volt az egyetlen, aki még nem okozott csalódást számára. A szám szép lassan véget ért, de újból felcsendültek első hangjai, a lány ugyanis ismétlésre állította.

- Miért mindig én? – kiáltotta el magát, miközben körmét combjába vájta. Fájt neki, de nem eléggé. Ez a fájdalom túl kevés volt számára, hogy viszonylag kontrollálhassa magát holnap. Még többre volt szüksége. És fájdalmasabbra.

- Mit ártottam én nekik? – körme ismét bőrébe hatolt, most azonban mélyebbre.

- Már kezdek megbolondulni. Magamban beszélek. De hát nem épp ezt akarják? Nem arra áhítoznak mindannyian, hogy végre feladjam? Tulajdonképpen miért is küzdök még? Miért? – arcán egy könnycsepp gördült végig, jelezve ezzel Bellának, hogy ismét elgyengült.

- Kibaszott könnyek. Nekem mindig csak ezek jutnak. De sosem fognak ilyennek látni. Sosem fognak gyengének látni. Nem. Többé már nem – hirtelen emlékek hada rohamozta meg elméjét, aminek következtében még több könnycsepp bújt elő fogságából.

- Miért nem szerethet valaki önmagamért? – csapott le ismét bőrére, most azonban nem körmével.

    ( Edward)

A zene hangosan dübörgött, Edward azonban minden egyes szavát színtisztán hallotta Bellának. Izmai megfeszültek, miközben ízlelgette szavai jelentését. Az elmúlt napokban is figyelte a lány e tevékenységét, ennyire kétségbeesettnek azonban még sohasem látta. Fékevesztett dühvel nézte, ahogy körmeivel végigszántja bőrét, de tudta, ezért pokoli megtorlást hajt végre. Egyszer már megtette. Bella arcán könnycseppek tűntek fel, még bosszúszomjasabbá téve ezzel Edwardot.

- Miért nem szerethet valaki önmagamért? – a lány szavai fájdalmasan martak szívébe, majd látta, ahogy Bella belevájja a szikét bőrébe. A gyenge kis bőr hamar utat engedett a szikének a hús felé. Egy vércsepp bátortalanul kikandikált a nyílásból, majd távozott, maga után vonzva társait. Bella felüvöltött, Edward pedig felmorgott. A szörnyet megbabonázta a lány vérének illata.

       ( Alice)

- Megteszi – suttogta maga elé Alice Cullen. A többiek csak erre vártak, immáron már fél órája. Edward távozása után Alice-t látomások tömkelege rohamozta meg. A képkockák percenként váltakoztak, jelezvén, hogy bátyja képtelen döntést hozni. Most azonban megtette. Elszánta magát. És a többiek csak erre vártak.

- Muszáj megtennünk – nézett szomorúan feleségére Carlisle, majd Emmettel és Jasperrel az oldalán távozott a házból. Útjuk Edward felé vezetett.