5. fejezet- A kiborulás

 Haha :D Sziasztok. Először is: sorry, h eddig nem volt friss, de most non a kézire koncentrálok. Csütörtökön még van 1 döntő, ami mindent eldönt. Jaj, szurkoljatok nekünk :P Ha nyerünk, ak tök happy leszek, és ha az leszek, ak több friss lesz :D Na jó, ez tökre betegen és HP-sen hangzott :D Na mindegy :D

Másodszor: nem vok se beteg, se kicsit se gonosz :D Minden kifog derülni később, h miért történt :D Az obszcén szavakat most megengedtem magamnak :P

Harmadszor: a komik száma az utolsó fejezetnél kicsit durcissá tett :D

Negyedszer: ez a szám kurvára jó :D  

   

        Edward szemszög:

Edward Cullen még épp idejében hajolt el egy fejére irányuló ütés elől, hála a gondolatolvasó képességének.

- Mi az, csak nem elvétettük az ütést? – kérdezte cinikusan támadójától. Persze mindketten tisztában voltak vele, hogy ellenfelének nincs könnyű dolga az adottság ellen.

- Ez még csak a bemelegítés volt – villant Edward felé egy tökéletes fogsor képe, majd a támadás két oldalról érkezett. Ellenfele ismét bepróbálkozott egy fejére irányuló ütéssel, de könnyűszerrel elhajolt előle. A hátulról érkező hívatlan vendég pedig szintén elvétette az ütést, Edward ugyanis már egy felettük elhelyezkedő faágról vigyorgott rájuk.

- Azért ennél többre számítottam tőletek – szökkent át egy másik faágra, majd kecses mozdulattal földet ért. Gyorsaságának köszönhetően könnyedén lehagyta támadóit, de mégsem futott teljes erőbedobással.

 Szeretett volna egy kicsit játszadozni, elszórakozni követőivel, akárcsak a ragadozó áldozatával. Futásának ütemét lassította, tempója kényelmessé vált, ennek jeléül két vámpír csatlakozott hozzá.

- Jó a buli, mi? – kérdezte hetykén, a következő pillanatban pedig átpördült a levegőben, néhány méterre távol ért földet “barátaitól”, mielőtt azok még közzé foghatták volna. 

Természetfeletti érzékeinek köszönhetően, hallotta a tűz pattogását, a füst jellegzetes illatát.

- Grillparti lesz? - mosolyodott el huncutul.

– Én már sajnos bevacsiztam – mutatott végig vérrel átitatott pólóján.

- Azt már észrevettük. Mint ahogy azt is, hogy mennyire szánalmas is vagy. Nem csodálom, hogy nem mertél közeledni Bellácska felé. Sohasem kellett volna neki egy ilyen romhalmaz – intézte szavait a támadó Edward felé, s tisztában volt vele, hogy ezzel kizökkenti jelenlegi nyugalmi állapotából. A várt hatás nem maradt el. A fekete szempár vészjóslóan villant, a következő pillanatban pedig tulajdonosa már a földön fekvő vámpír felett vicsorgott.

 Ennyi figyelmetlenség éppen elegendőnek bizonyult, ugyanis a fák közül feltűnt egy harmadik vámpír is, akinek képességének köszönhetően Edward Cullen térdei felmondták a szolgálatot.

- Miért kell mindig elrontanod a szórakozásomat? Már épp beindult volna a show – tápászkodott fel morogva Emmett.

- Befejezhetnénk ezt otthon? Nem hiszem, hogy olyan könnyű Jaspernek tartania ezt az állapotot – csendült fel Carlisle hangja, de Edward nem volt benne biztos, hogy őt hallotta-e, a fejében kialakult zúgás miatt. 

A következő pillanatban erős fájdalmat érzett jobb oldalán, mintha megfosztották volna valamitől. Érezte, ahogy teste felemelkedik a földről, de a kialakult fájdalom miatt képtelen volt ellenállást kimutatni. Utolsó emléke az ég felé tornyosuló vérvörös tűzcsóvák voltak.

 1 héttel később…

      

          Bella szemszög:

Az elmúlt egy hétben igen érdekes dolgok történtek az iskolában. Legalább adódott valami, ami egy kicsit elvonta a figyelmemet magamról. Kedden, a szekrényemnél állva önkéntelenül is fültanúja lettem egy beszélgetésnek, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Épp az utolsó könyvemet vettem volna ki, amikor mellettem felcsendült egy lány hangja.

- Ismered Mike Newton-t?

- Persze. Ő az a srác, aki Jessicával kavar, ugye? – óvatosan kipillantottam a szekrényem ajtaja mögül, s megláttam egy szőke hajú, és egy barna hajú, erősen plázacica jellegű lányt. Hát igen, most kellene még elhúznom a csíkot, ha nem akarom végighallgatni az érdekes eszmefuttatásukat. Ilyenkor már rég eljöttem volna, de most valami mégis maradásra késztetett.

- Aha. De most nem ez a lényeg. Képzeld, vasárnap este bevitték a kórházba. Állítólag megverték, vagy valami ilyesmi, de nagyon súlyosak a sérülései. Anyám szerint Dr. Cullen-nek nagyon harcolnia kellett érte, hogy életben maradjon.

- Honnan tudod? – kérdezte meg a szőke a barátnőjét.

- Jaj, mondtam már neked, hogy anyám ápolónő, és ott dolgozik a kórházban. De mondott egy ennél is bizarrabb dolgot.  Szerinte nem közönséges támadásról lehetett szó, hanem valamiféle bosszúról. A sebek nagyon mélyek, egy rablónak nem lett volna ennyi ideje és türelme, hogy helyben hagyja őt.

- Jaj, Jessica most tuti ki lehet. Gyere, vigasztaljuk meg, hátha hallunk még valami érdekes pletykát – kezdett el vihogni egyikük, majd a 15 cm-es sarkaikban szépen eltopogtak az említett felé.

 A második meglepetés akkor ért, amikor a padtársam irodalom órán nem jelent meg. Az első alkalommal még természetesnek tartottam, hogy lóg, hisz mindenki szokott lógni, de amikor már 3 nap elteltével sem jelent meg, kezdtem kényelmetlenül érezni magam. 

Hülyén hangzik, de ő volt nekem az amolyan bástyaszerűségem. Tudom, hogy nem ismerem, se ő engem, de legalább ezen az órán úgy érezhettem, hacsak egy kicsit is, hogy nem vagyok egyedül. Jó érzéssel töltött el, hogy valaki ült mellettem. De az idő múlásával megbarátkoztam a gondolattal, hogy itt is egyedül üljek, így legalább a táskámat feltehettem a mellettem lévő székre. Tök klassz, nem?

Ma legalább ismét kiélvezhetem a tantárgyak adta szépségeket.

 Kínkeservesen kiszálltam az ágyamból, magamra kaptam néhány ruhát, bedobtam egy fél szendvicset, majd elhajtottam a sulihoz.

 A parkolóban szerencsésen Ericbe futottam, aki a tegnapihoz hasonlóan egy papírgalacsin háborúval fogadott, tiszteletét téve ezzel barátja, Mike felgyógyulása előtt.

2 nappal ezelőtt az egész iskola üdvrivalgásban tört ki, amikor az igazgató bejelentette, hogy Mike túl van az életveszélyen, a barátai persze úgy gondolták, hogy ennek megünneplésének a legjobb módja az, ha még jobban rám szállnak.

 Miután sikeresen bejutottam az iskolába, végigrohantam a folyosón, aztán beléptem a terembe. Tyler szokásához híven egy gáncsolással fogadott, aminek a térdem nem örült annyira. A becsapódás túl erősre sikerült, amire a térdkalácsom gyötrődőn felsikított. Nagy nehezen felkapartam magamat a földről, de a fájdalom nem múlt el. Bicegve próbáltam eljutni a padomhoz, de a nekem csapódó Tyler igencsak megnehezítette a helyzetemet. Kezdett betelni a pohár, elegem lenni az egész tortúrából.

- Befejeznéd végre? – tört ki belőlem végül.

- Ezt? – kérdezte vigyorogva, majd teste ismét az enyémnek ütközött. Azt hitte, most is könnyűszerrel elintézhet, készségesen, hallgatagon fogok a padomhoz kullogni, de tévedett. A bennem lévő felgyülemlett feszültség átszakította a gátat, ezzel kieresztve a vadállatot a ketrecéből.

- Most már kurvára elegem van belőletek. Mi a franc bajotok van velem? Hisz nem is ismertek. Adtam valami okot nektek arra, hogy ennyire gyűlöljetek? Vagy tényleg annyira szánalmasak vagytok, hogy nincs jobb dolgotok annál, mint hogy egy szerencsétlen lányt kínozzatok? Hát egy kis csöppnyi ész sem szorult belétek? De tudjátok mit. Azt kívánom, hogy egyszer ti is éljétek ezt át, amit tesztek velem.  Azt kívánom, hogy egyszer láthassam a kibaszott pofátokat, amint szenved, én pedig röhögni fogok rajtatok. Igen, könnyűszerrel át fogok gázolni mindenkin, s nem lesz lelkiismeret furdalásom. Miért is lenne? Hisz jégszívem van. S ha egyszer fel is olvasztja valaki, nem fog sokáig tartani, ugyanis a jégből víz lesz, ami elfolyik. És akkor mindenkin bosszút állok. Addig nem fogom elhagyni ezt a kibaszott világot, amíg ki nem készítelek titeket, s mindenkit, aki ilyenné változtatott – ordítottam ki magamból mindent, amit eddig elnyomtam a lelkem legmélyére. De akármennyire is próbáljuk rejtegetni a dolgokat, azok előbb vagy utóbb felszínre kerülnek.

A teremben lévők meglepetten pillantottak rám, de én nem foglalkoztam velük. Megfordultam, s amennyire gyorsan csak tudtam, végigfutottam a folyosón, a parkolón, az iskola előtt húzódó utca egy részén. Próbáltam nem tudomást venni a térdembe nyilalló fájdalomról, de a szúrás egyre csak erősödött, mígnem az elviselhetőség határát nem súrolta.

Lebicsaklottam az út mellé, s hála a korai órának, csak néhány autó suhant el mellettem, amiknek vezetői megbámultak ugyan, de nem álltak meg.

Hát igen, ez vagyok én. Bella Swan, egy romhalmaz, ki az út melletti fűben bőg. Miért vagyok ennyire szerencsétlen?

Úgy tartják, Isten nem vét hibát. De mi van akkor, ha velem elszúrta? Ha tényleg hiba csúszott a gépezetbe?

Az eső megeredt, a szél pedig végigsöpört a könnyű kis kabátomon, de jelen pillanatban még az sem érdekelt, ha megfázom. A könnyfüggöny eltakarta a kilátást, de a szemmel látható dolgok amúgy sem keltették már fel a szépérzékemet.

 Szemhéjaim lecsukódtak, a belső sötétség pedig megnyugtatott. Engedtem, hogy a sötétség körülöleljen, hogy az üresség átjárja a testem.

 A szél ismét feltámadott, éreztem, ahogy arcom simogatja. Helyét hűvös érintés vette át, amitől megborzongtam. Szemhéjaim automatikusan pattantak fel, szemeim pedig egy sárga szempár aggódó pillantásával találkoztak. 






Ui: Azért írom ezt ide, mert már az előző fejezetnél sem értettetek mindent tisztán, és a komikból kiderült, h itt sem. Az előző fejezetben Edward azért bolondult meg, mert nem tudott segíteni Bellának, és ezért a lelki ismerete felemésztette. A mostani fejezet első része pedig: ha visszaolvassátok az előző fejezet végét, akkor rájösztök, h Jazz, Em, és Carlisle elindult Edwardhoz, és akkor ejtettem egy aprócska kis mondatot, jelezve ebben a fejiben elkövetkezendő eseményeket... Edwardra tehát ők támadtak rá, s apró részletekben elejtettem a megoldáshoz szükséges dolgokat. Edward fájdalma, mintha elveszítette volna valamelyik testrészét+ a tűz+ már 1 hete senki sem látta... Na, összeállt a kép? Remélem, ebből végre rájön valaki, mit is műveltem :D