10. fejezet - Egyre közelebb és közelebb...

 Sziasztok maszatkák :) Végre meghoztam nektek a frisst :) Remélem, örültök :P  Tom, h sok-sok kihagyás volt, de most végre vége a sulinak :D 4,6 lettem, így elégedett vok magammal :D És: Nyáááááááááááár *könnyezik* 

Játék :D : mostantól kezdve a következő fejezetre vonatkozóan szavazásra fogok oldalt bocsátani néhány ötletet, s ami a legtöbb szavazatot kapja, az fog bekerülni a fejibe :P Így 1 kicsit ti is alakíthatjátok a történetet. Rem, örültök neki :P Jó olvasást és sok-sok komit :D  

         

          Bella szemszöge:

- Ne haragudj – néztem rá ismételten Edwardra. Szörnyen kínosnak éreztem az előző kitörésemet, de ő csak mosolygott rám, miközben próbált megmenteni pár könyvet. Szívesen segítettem volna neki, de eltökélten kijelentette, hogy majd ő elintézi. Sikeresen kimentette a bajbajutott könyveket a tócsából, mielőtt felitatta 

volna a teát.

- Kész is – húzta ki magát büszkén, majd néhány másodpercre rá eltűnt a konyhába. Idegesen tördeltem az ölembe ejtett ujjaimat, s közben azon gondolkoztam, hogyan húzhatnék el innen minél hamarabb. A velem szemben helyet foglalt Alice, mintha csak belelátott volna a fejembe, pont ebben a pillanatban biztosított a felől, hogy ne érezzem magamat zavarban.

- Nem kell kényelmetlenül érezned magad. Ez mindenkivel előfordulhat. Főleg, ha ez az idióta bátyám beindul.

- Héééééé, én is itt vagyok ám – háborodott fel az említett.

Igazából magam sem értettem, miért vagyok ennyire feszült. Egyrészről tényleg elég gázosan leégettem magamat, másrészről viszont megijesztett az előző helyzet.

Annyira felszabadult voltam, és… boldog. Boldog. Pont ez az, mi annyira megrémített. Egy átlagos ember számára ez csak egy szó, mi olykor-olykor eltűnik, majd felbukkan az életében, de számomra nem. Olyasvalaki számára, ki eddig csak filmekben látta, s könyvekben olvasta ezt az állapotot, rémísztőleg hat ez a felismerés.

- Belehaltál volna, ha segítesz Edwardnak, Emmett? – rántott ki az elmélkedésből Alice hangja.

- Te is tudod Alice, hogy mennyire lusta – csendült fel Edward bársonyos hangja.

 Szempilláim alól kikukkantva rögtön felfedeztem alabástrom bőrét, majd pillantásomat néhány másodpercig rajta legeltetve, inkább a padlót tüntettem ki figyelmemmel.

- Nem vagyok lusta, csak energiatakarékos. Még szükségem van az erőmre estére. Rose cica igazán kis tüzes tud lenni – lehajtott fejemnek köszönhetően nem érzékelhették, hogy arcom pírba borult.

- Emmett – mordult fel Edward, ezt követően pedig egy csattanás visszhangzott a nappaliban.

 Erre önkéntelenül is felemeltem a fejemet, és a bal orcáját tapogató Emmettel találtam magamat szembe.

- Edward? – néztem rá kissé értetlenül. A fivére háta mögött állt.

Miután leesett neki a tantusz, meglepetten nézett rám. Tekintetét az enyémbe fúrta, s nem volt hajlandó elereszteni. Mintha muszáj lenne meggyőznie, hogy ő nem ilyen.

- Ha kiromantikáztátok magatokat, végre felnyöghetnék fájdalmamban? – kezdett el zsörtölődni Emmett, amit Alice egy újabb pofonnal jutalmazott. Tehát az előbb is ő volt. Elkaptam a pillantásomat Edwardról, s mintha bujkálnom kellene, ismét lehajtottam. Hogy gondolhattam róla ilyet?

Talán tényleg jót tenne egy pszichológus nekem. De szegényt kikészíteném- erre a gondolatra ajkam mosolyra húzódott. Tényleg az agyamra mehetett valami. Ma többet mosolygok, mint egész életemben együttvéve.

- Bella?

- Hm? – kaptam fel hirtelen a fejemet.

- Szerintem ma nem igazán tudnánk a vitára koncentrálni, ezzel az 5 évessel a nyakunkon. Nem baj, ha elhalasztanánk?

- Dehogy. Rengeteg időnk van még. Amúgy is be kell még fejeznem a matek leckém. Pontosabban előbb rá kellene jönnöm, hogyan is kezdjek neki – vigyorodtam el, mikor a korábbi próbálkozásaimra gondoltam. Istenem, de béna voltam.

- Edward nagyon jó matekból. Talán segíthetne – kotyogott közbe Alice, mire bátyja egy szúrós pillantással tüntette ki. Hát, úgy érzem, ez egy erős nem volt.

- Nem azért mondtam. Hogy őszinte legyek, magam sem tudom, miért mondtam – az utolsó szavak szinte suttogássá váltak. Lázasan kutattam gondolataim között a választ. Tulajdonképpen miért is mondtam ezt?

- Szívesen segítek – küldött felém egy térdet-remegtető mosolyt Edward. A gerincem kocsonyává vált, és csak kis híján nem taknyoltam el.

- Nem szükséges. Különben sincs itt a cuccom – kezdtem el mentegetőzni, s minél hamarabb az ajtón túl szerettem volna magamat látni. Tiszta gáz vagyok.

- Nekem is ugyanazok a könyveim, mint neked. Lehozom őket – indult meg a lépcső felé, s kettesével szelve a lépcsőfokokat, az emeleten befordulva, el is tűnt.

         Mike szemszöge

               E/3

- Hogy vagy haver? – nézett érdeklődve barátjára Eric, miközben helyet foglalt a kórházi ágy mellett található széken.

- Sokkal jobban – a válasz elég erőtlenül hangzott, de már ez is hatalmas előrehaladás volt. Tulajdonképpen már magában az is csoda, hogy Mike képes beszélni, a hangszálait ért támadást figyelembe véve.

- És emlékszel valamire?

- Nem igazán – hörögte nagy nehezen a betanult szövegét. Igazából nagyon is jól emlékezett a támadó jellegzetes parfümére, mit semmi mással nem tudna összetéveszteni. Nagyon is jól tudta, ki támadott rá azon az estén.

             

                            Bella szemszöge:

- Tehát az így megkapott pont lesz a kör középpontja, amit aztán behelyettesítek a köregyenletbe, és a két egyenletből létrehozok egy egyenletrendszert – várakozva néztem Edwardra. Az elmúlt 1 órás korrepetálás során több mindent felfogtam, mint egész évben matekon.

- Így van – bólintott büszkén.

Annyira megörültem, hogy végre valamit konyítok ehhez az átkozott geometriához, hogy gondolkodás nélkül a mellettem ülő Edward nyakába vetettem magam.

- Te egy zseni vagy – feleltem mosolyogva, majd hálámat tetőzve, puszit nyomtam az arcára.

Teste először megfeszült, aztán néhány másodperc hezitálás után karjai átölelték derekam. Jéghideg bőre szinte égette felforrósodott testem, mégis ez a szokatlan testhőmérséklet megnyugtatott.

Egy pillanatra elfeledkezve magamról, még jobban hozzásimultam. Nem tolt el magától, nem is húzott közelebb, lélegzete azonban elakadt.

-  Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt,

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom. * – Edward hangja oly halkan csengett, hogy egy pillanatig azt hittem, csak beképzelem az egészet.

- Shakespeare – suttogtam elfúlóan. Még közelebb bújtam hozzá, amennyire csak tudtam.

 Ebben a pillanatban nem számított senki és semmi, csak ő és én.

* William Shakespeare: Az vagy nekem